Az én elsőim

Első kommentem Ági új témájához: Teljesen „felvillanyozódtam”! Ezt érzem folyamatosan a mai napig, és érzem, hogy hiányozni fog a nonstop kutakodás a régi elsőim után.

Elsőként a cipőimről szeretnék szólni. Mindjárt 65 évesen már tudom, mennyire fontosak a cipők az ember életében, s hogy az esztétikai érzékünknek nem szabadna első helyre kerülni az élettanit megelőzve.

Első magasszárú fehér cipőmre csak az egy év körüli fotóim emlékeztetnek. Az összes további barnákra már úgy emlékszem, hogy önállóan be tudtam fűzni őket, majd később már édesapám arra is megtanított, hogyan kell kibokszolni és kifényesíteni. Szerettem őket mindaddig, amíg szánkózni nem vitt benne az édesanyám. Ültünk testvéremmel a szánkón – plédbe is beburkolózva – majd már csak az az emlék „kísért”, hogy mennyire fájtak a lábujjaim a hidegtől, s ahogy a lábam a cserépkályhához támasztva vártam, hogy átmelegedjek. Ennek ellenére több éven keresztül ismétlődtek ezek a fájdalmas szánkózások. Erre vezetem vissza, hogy nem kedveltem meg egyetlen téli sportot sem. Első korcsolyacipőmet egyszer használtam, mert a debreceni csónakázó tó jegére a partról beestemben rögtön az első másodpercben zöldgallytörést szenvedtem. Azért próbáltam még kettőt-hármat csúszkálni újabb esésekkel, de potyogó könnyekkel zártam az első korcsolyázást. Utána évekig csak néztem a spájzunk falépcsőjének szögére felakasztott korcsolyát, de semmi késztetést nem éreztem az újabb próbálkozáshoz.

Első, imádott csizmámat 1964-ben kaptam. Ekkor kezdett fellendülni Magyarországon a cipőgyártás, kezdett bővülni a választék a gyermek cipők területén is. Ez a kis fehér műbőr csizma majdnem térdig ért, és a két szárán kívül/felül rávarrt 3-3 fekete bőrkocka opart hatásával egészen divatossá tette. Belül műszőrmével bélelt, igazi mennybéli érzés volt a barna magasszárúhoz képest. 1966-ban kaptam életem leggyönyörűbb cipőjét, amely egy Spanyolországból érkező használt cipő szállítmány egyik újszerű darabja volt. Tehát egy volt belőle, ami vagy jó a gyermek lábára, vagy nem. Én váltig állítottam, hogy kényelmes, és igen, vegyük meg. Természetesen rövid volt a hossza, legalább fél számmal hibádzott az én méretemhez képest. Hősiesen viseltem mindaddig, amíg már végképp nem tudtam beleerőltetni a lábam. A mai napig bütykös lábaimat ehhez a gyönyörű korall-narancsos színű cipőhöz vezetem vissza.

Első, cipész által egyedileg az én lábamra készített csizmámat a Hajdú Táncegyüttesnek köszönhetem. Évekig használt csizmák közül kellett kiválasztanom a számomra jót, majd 1970-ben a franciaországi turnénk előtt mindenki keményszárú és fekete csizmát kapott. Első és egyetlen ilyen volt az életemben. Azt hiszem, soha nem fogok csináltatni magamnak bőrcipőt, maradok a bolti választéknál. Nem sorolom tovább a cipőket, mert hosszan tudnék még mesélni róluk.

Első irhabundámat 1960-ban kaptam, még kettő követte a sorban. Mindig nagyobb méretet vettek, mint ami jó lett volna, hogy legalább két évig hordhassam.

Első sötétkék orkán kabátom is (1966) két számmal nagyobb volt mint én, nehogy idő előtt kinőjem. Bécsből hozta édesanyám, a rózsaszín mohair kardigánommal együtt. Mai napig emlékszem a kötés mintájára, meg is tanultam megkötni azt a mintát.

Első tangóharmónikámat 1963-ban kaptam. Előképzéssel együtt összesen 7 évig jártam a debreceni Zeneoktatók Munkaközösségének heti 2 órájára. Meghatározó volt egész életemre sok tekintetben. Imádtam a zenét, a gyakorlást, ugyanakkor minden hétfőn és csütörtökön kicsit belehaltam a magam által kreált szégyenbe, hogy a házunkhoz kb. 800 méter távolságban lévő zenedébe oda és vissza cipelnem kellett egy vízhatlan viharvászon védőburokba becsomagolva az általam „fiús” hangszerként elkönyvelt harmónikát. Teljesen megrontotta a zenéhez való viszonyomat. Nem szerettem játszani senkinek, kizárólag magamnak és a zenedei tanáromnak. A minden évben megrendezett növendék hangversenyt is tortúraként éltem meg, holott az egyik legsikeresebb növendék voltam, színtiszta ötössel a bizonyítványaimban. Valójában zongorázni szerettem volna, és ma sem értem, miért nem harcoltam ki a zongorázás lehetőségét.

Első, második és harmadik kötőgépem gyors egymásutánban talált rám. Gyermekkori egyik barátnőm édesanyja ügyes kezű asszony volt, két lányának nem csak kézzel kötött pulóvereket, hanem a Zsuzsi kötőgép megjelenésével én is láthattam, hogyan készül el gyorsan, sokkal gyorsabban a kézi kötésnél egy-egy sál, pulóver, kardigán vagy egyéb kötött holmi. 1968-ban érkezett meg az én Zsuzsim, majd két-két év múltán az NDK-ból kint dolgozók által eladásra hozott Veritas egytűágyas, majd kéttűágyas kötőgépnek is boldog gazdája lehettem. Ebből csak az egytűágyast adtuk el, a másik kettő mai napig várja, hogy újra használjam.

Első Neumann varrógépem 1972 óta él/áll nálam. Azért kezdetben használtam is elég gyakran. Visszanézve látom, hogy a szüleim hamar felfedezték az alkotói hajlamomat, és igyekeztek megkönnyíteni a kézműveskedéseimet a gépekkel.

Első írógépem 1970-ben kaptam, nem igazán kellett rajta gyakorolnom, anélkül is ment remekül a gépelés. (Idegennyelvű gyors-gépíró tagozatra jártam, édesapám ezért döntött egy írógép vásárlása mellett.)

Legelső Burdám 1968-as, és (két nagy doboznyi) féltve őrzött példányaimnak egy költözésemkor nyoma veszett. Örök rejtély számomra. Fiam állítja, hogy „nem nyúlt” hozzá, el is hiszem neki. Máig sajnálom őket, noha most is vannak azóta érkezett német és magyar nyelvűek is, de ezek soha nem lesznek oly kedvesek számomra, mint azok a gyermekkorhoz kötődő kedvenc példányszámaim. (Újságmániám velük kezdődött:)))

Sorolhatnám még az első házasság, első lakás, első autó, első ház, első számítógép, első kerékpár, első számítógép, laptop mellett a legfőbb emberi értékeket, a legfontosabb kincseinket, gyermekeinket és unokáinkat, de akkor egy bejegyzés helyett többre való méretet érne el ez a bejegyzés. Az én elsőm végére egy számomra kedves „első” történetét hagytam.

Két éve volt a 45. érettségi találkozónk. Tiszta lány osztály voltunk a Bethlen Gábor Közgazdasági- és Postaforgalmi Szakközépiskolában, a fentebb említett szakon. Ez is, mint sok minden más döntés, az édesapámtól származott. Utólag is mondhatom, nagyon jól döntött, jól választott nekem középiskolát, ami felnőtt életemben is hasznomra vált.

1968 őszén tettem rá életemben először a kezem írógépre. Ha jól emlékszem minden nap volt gépírás óránk, és nemcsak heti öt, hanem talán 8 óra összesen. Év végére már minden betűt megtanultunk, és a négy év alatt számtalanszor írtunk gépírás dolgozatot. Ha valami, ez aztán rendkívül „feküdt” a gyors ujjaim használatához. A Mozart Török indulóján edzett ujjaimnak és a jó ritmusérzékemnek köszönhetően már első év végén tapasztaltam, hogy a dolgozatok megkezdésénél a másolási gyakorlat első sorának legépelésénél én voltam az első, aki sort váltott. A mechanikus gépeknél csattan a sorvégi sorváltás, nem lehet nem meghallani.

A gépteremben előttem lévő sorban ült osztályunk egyik kitűnő, minden tantárgyban rendkívüli tehetséget mutató tanulója. Ő mesélte el a találkozónkon, 45 év távlatából, hogy azt én el nem tudom képzelni, hogy mennyire rosszul érezte magát minden gépírás dolgozatnál, hogy a háta mögött én minden dolgozatkor pár másodperccel hamarabb zártam az első sort, és hogy utána ő már nem tudott igazán a saját gépelésére figyelni, mert mindig az járt az eszében, hogy megelőztem. Hasonlatos lehet ez egy úszóversenyző érzéséhez, amikor az első ötven métert hamarabb éri el a versenytárs.

Természetesen tudatában voltam akkori gépírási képességeimnek, hiszen országos versenyek idejéhez mért bennünket osztályfőnökünk, és nemcsak jó gépírási eredményeink voltak, de sokan gyorsírásban is jeleskedtek. Ezekhez a versenyekhez még utaznunk sem kellett, hisz helyben volt mérhető a szótagszámunk az időhöz viszonyítva. Mai napig őrzök gépírás versenyről oklevelet.

Azonban minden oklevélnél simogatóbb volt számomra ez a 45 évvel „megkésett dicséret” osztálytársnőm mesélése által. A történethez persze hozzátartozik, hogy én meg szívesen elcseréltem volna az én gépírás elsőségemet az ő mindenben kitűnő tantárgyi tudásával.

Summa-summárum, maradjunk abban, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Legalábbis elsőinket tekintve.