Megkésett évértékelőm a 2018-as évemről

Azt gondolom, február végén már nem várom, hogy még írjon előttem valaki.

Folyamatosan  "törpöltem" a téma körül, és február 28-ig mindenképp megírtam volna az összegzésemet.
Ahogy Aliz egy kommentben megállapította, önvizsgálat ez, én még hozzáteszem: a javából.
Nem szeretném túl hosszú lére ereszteni a mondandómat, de kihagyni sem lenne jó belőle lényegi dolgokat.
Már Nagy Feró is megénekelte híres dalában: 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás. Ez jut eszembe mindig, hogy ez a ritmus szabja meg a dolgozó ember életét. (Ezt persze sokan már a dal születésekor is cáfolták.) Nekem viszont tetszett volna az életnek ez a ritmusa, mert jó arányban szabta volna meg a határokat. Azt is tudjuk persze, hogy nem szórakozott naponta 8 órát a dolgozó régen sem, de ma sem. Most, hogy már öt éve nyugdíjas vagyok, a 8 óra munka meg már egyáltalán nem létező eleme az életemnek. Legalábbis nem abban az értelemben, hogy munkahelyre járjak be dolgozni naponta. Nyugdíjazásom után meg sem fordult a fejemben, hogy bárhol, akárcsak 4 órában is tovább dolgozzak.

Egyedülállóként a magam által szabott ritmusban élek, az időbeosztásomat senki nem felügyeli, nem kéri számon. Ennek akár örülhetnék is nagyon, én viszont egyre gyakrabban érzékelem, hogy az eltolódott egyensúlyt nagyon rosszul viselem lelkileg. Egész életemben túlságosan is tevékeny emberek között éltem, így az értelmes és hasznos munka nélkül eltelt napok végén nem kevés lelkiismeret-furdalással fekszem le aludni. Sajnos még nem akadtam sehol olyan okos ember szavára,  és írására, aki le tudná csendesíteni ezügyben háborgó lelkemet.

A szórakozás és pihenés szempontjából nagyon jó és kényelmes évet zártam. Februárban tízegynéhány filmet néztem meg a Magyar Filmszüret kínálatából. Év közben is volt még közös mozi program a barátnőimmel. Az augusztus vége is sok kellemes kulturális programot hozott a Virágkarnevál jóvoltából. Felejthetetlen volt a város szabadtéri színpadán a "Bernstein 100" koncert is. Májusban az Őrségben jártam kedvenc utazós csoportommal. Az öt napból két napon: szlovén oldalon Mariborba, osztrák oldalon pedig a Batthyány emlékeket őrző kis városba, Alsóőrre látogattunk. Júniusban Szobon látott vendégül bennünket általános iskolai barátnőm. Ezt a programot harmadik éve ismételjük négyen, valaha volt osztálytársak. A Dunakanyarnak minden évben újabb részeivel ismerkedünk meg. Új helyként 2018-ban Vácot ismerhettük meg, mindnyájunk megelégedésére. Szeptemberben ugyancsak régi utastársakkal csodálatos időjárást kifogva két hetet töltöttem Görögországban - életemben először. 

Ha a munka felől vizsgálódom, akkor viszont nagyon elégedetlen vagyok magammal. Önként vállalt feladatomnak, a "mamakonyhának" szorgalmasan igyekszem megfelelni. Fiamnak és feleségének heti két napra én főzöm az ebédet, és igyekszem unokáim kívánságaira odafigyelve nekik is sütni és főzni a kedvenceiket. Ezt nem is igazán fognám fel munkának, inkább örömteli "szolgálatnak".

Évek óta húzódik viszont, mint a rétestészta, a lakásom felújítása. Nagyon félek belevágni a konyha-spájz-előszoba felújításomba. A gondolatától is rosszul vagyok, hogy számomra vadidegen emberek szanaszétverjék a fél házat, netán a lefixált időpontokat egyes mesteremberek utólag visszamondják, és ott hagyjanak egymásra épülő munkafolyamatokat dolgukat elvégezetlenül.

Az én mentalitásommal egy ilyen komplex szervezés nehezen elképzelhető. Fiam, aki ügyesen kézben tudná tartani helyettem ezt a feladatot, három gyermeket nevel, és olyan munkakörben dolgozik, hogy egyáltalán nem tudnám jó szívvel ilyesmivel terhelni. Így marad a rágódás és a huzavona. 

Valószínűnek tartom, hogy egy férfi egy ütemben logisztikázná össze a felújítást, én viszont óvatosan és csak apránként fogom meglépni az egyes helyiségeket. Még akkor is, ha ez kétszer, netán háromszor feltételezi majd a szakmunkások jelenlétét és a velük járó felfordulást. Marad a halogatás, és az ezen való rágódás.

A kis beszámolómat hajnali fél négykor zárom, azzal a boldog tudattal, hogy a legközelebbi témánk a humor lesz.

Örülök Ági remek választásának, és próbálom a gondolataimat mindig a humor felé terelni, hátha ez segít jóval könnyebbé tenni a 2019-es évemet.

Az egészségemről, ahogy Mick írta régebben, nem igazán szeretnék beszélni. A két évvel ezelőtti komoly betegségemből akkor sem éreztem semmit, és most sem érzek semmit. Az energiaszintem szépen növekszik, és az orvosoknak hála, talán még állhat előttem jó húsz év. Bízom benne.

Minden kedves olvasó(m)nak kívánok egészséges 2019-es évet!

Ezt a két napja készült képemet azok kedvéért hoztam, akik még nem ismernének.