Pályaválasztás - pályám emlékezete

Még mielőtt a szabadon választott kategóriát sikerülne "amiről nem írunk" kategóriává alakítanotok, gyorsan megszólalok én is. Eredetileg nem volt ugyan szándékomban, hiszen ha lett volna ötletem új témára, akkor azt tettem volna be, de én balga, azt hittem, hogy ha szabad kezet adok, mindenki felszabadultan elereszti a fantáziáját és ír végre szabadon, válogatva abból, amiről eddig még nem volt szó. Tévedtem, az ötlet nem jött be.
Viszont nekem azért, ha nagyon töröm a fejem, lenne még témám, amiről szívesen írnék – ha már itt a lehetőség és választhatok, hogy úgy mondjam: szabadon. És ki másnak lenne illendő igazodni a blog eredeti profiljához, ha nem nekem, ugyebár? Tehát akkor mesélek kicsit a pályaválasztásomról és pályám egyik szakaszáról, hogy Kazinczyval szóljak: pályám emlékezetéről. Magatokra vessetek, kedves játszótársak, ha hosszú lesz. :)

Amennyire emlékszem, elég korán kialakult bennem a szándék, hogy majd tanítani akarok – legalábbis ez valahogy mindig természetes volt. „És mi leszel, ha nagy leszel, Ágika?” - kérdezték vendégségben a rokonok, ismerősök, erre én mindig azt feleltem: tanár. Nagy bólogatások követték a válaszomat, mert hát ugye nem túl meglepő, ha egy pedagógusgyerek követni akarja apja példáját.

Apám, aki kántorból lett előbb tanító, aztán orosz szakos tanár, nem próbált lebeszélni. Oroszt ötödikben kezdtünk tanulni és nekem kezdettől fogva jól ment. Nem mintha apu előtte bármikor is megismertetett volna a nyelvvel, sőt később se segített benne, de én magamtól is nagyon szerettem az oroszt, jó eredményeim voltak, kerületi versenyt nyertem, és aztán úgy adódott, hogy a gimnáziumban is orosz tagozatos osztályba iratkoztam be. A jövendő tanársághoz tehát az orosz teljesen magától értetődő választás volt, nem is gondolkoztam más szakon.

Énekelni kicsi koromtól énekeltem, az iskolában mindig is énekkaros voltam, a zene hozzátartozott a mindennapjaimhoz, de otthon is része volt az életünknek. Általános iskolás koromban hét évig tanultam hegedülni, ahhoz pedig kötelező volt szolfézsra is járni, de én a szolfézst is elviseltem, csak éppen hegedülni nem szerettem. Utáltam gyakorolni, szégyelltem a hegedűvel végigmenni az utcán, rettenetesen zavart, amikor egy-egy iskolai rendezvényen elő kellett adnom valami zenedarabot az énektanárnő unszolására, ráadásul a hegedűtanár utólag mindig szabályos féltékenységi jelenetet rendezett a fellépésem miatt, szóval, volt elég bajom azzal a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes hangszerrel. Amikor nyolcadikos lettem, megmakacsoltam magam és közöltem, hogy nem akarok tovább hegedűre járni, nem iratkozom be a következő tanévre. A szüleim elfogadták a döntésemet, alighanem látták rajtam a megingathatatlan elhatározást. De ha most belegondolok, hogy volt-e a hét év alatt igazi örömöm a hegedülésben, abban sosem volt, viszont a szolfézs a zenetanulásom legnagyobb haszna lett. Szolmizálni bármikor, álmomból felébresztve is tudok, és minden ismeretlen dallamot szolmizálva jegyzek meg és idézek föl azóta is.

Amikor a gimnázium negyedik évében elérkezett a továbbtanulási jelentkezés ideje, az orosz mellé másik szakot is kellett választani. Mert hiába volt evidens nekem az orosz, akkoriban még a nappali tagozatos képzés mindenhol minimum kétszakos volt. És jöttek az ötletek: magyar vagy földrajz, legalábbis én ezt a kettőt elképzelhetőnek tartottam a magam számára, de a kettő közül inkább a földrajzhoz húzott a szívem. Viszont nem volt orosz - földrajz párosítás, de volt orosz – ének-zene, így arra esett a választás. Nem volt jó döntés, mert a felvételinek, sajnos, része volt a hangszeres vizsga is. Ami persze nem sikerült. Öt év kihagyás után hiába gyakoroltam én a felvételi előtti hetekben, és hiába próbált mentegetni az a tanár, akivel a próbateremben vizsga előtt gyakorolni lehetett, hiába magyarázta a bizottságnak, hogy öt éve nem vagyok „tanári irányítás alatt” - így mondta szó szerint, ma is emlékszem – azok bizony lepontoztak, egyébként teljesen jogosan. Így nem lett belőlem énektanár és végleg le is mondtam róla, mert a hangszeres felvételit nem lehetett volna megúszni a következő évben sem.

Szeptembertől viszont óvónéni lettem, hivatalosan: képesítés nélküli óvónő. Akkor még nem volt gyes, ezért engem a kerületi óvodák közül mindig abba helyeztek, ahol éppen szülési szabadságon volt valamelyik óvónő. Mindenütt kiscsoportosok mellé osztottak be, ami azzal is járt, hogy bizony két és fél évesek is voltak a gyerekek közt. Szegény kis muksóknak szeptemberben nagyon nehéz volt, meg nekünk is persze. Mert akkor nem volt ám beszoktatás vagy ilyesmi: reggel beadták a kicsiket és a szülők rohantak dolgozni, nem jött a gyerekekért senki 1-2 óra múlva, vagy délben. Két-három hétig volt sok sírás-rívás, de valahogy mindegyiket sikerült aztán megnyugtatni, aranyosak voltak, ha fárasztóak is. Három óvodában dolgoztam összesen, ezt két évre elosztva kell érteni.

Ám közben jött egy négyhónapos szakasz, amikor éppen nem volt sehol szükség rám, minden kolléganő visszaállt a munkába és még nem ment el senki szülni. Ezalatt merőben mást csináltam: orvosírnok lettem az egyik körzeti orvosi rendelőben. Csak az adminisztráció volt a munkám, no meg rendelés kezdetére az előkészületek, kikészíteni a kartonokat, táppénzes papírokat, sterilizálni a fecskendőket, tűket, egyéb eszközöket. A doktorral jól megértettük egymást, a családját is ismertem (kb. velem egykorú lánya volt), már néhány hét után győzködött, hogy megtanít injekciót beadni, legalább bőr alá, sose lehet tudni, mikor lesz rá szükség, stb. De én nem álltam kötélnek, semmi szín alatt nem voltam hajlandó erre, úgyhogy kénytelen volt lemondani arról, hogy én ott valaha is beadjak injekciót bárkinek. Épp elég megrázkódtatás volt, amikor egy szombat (igen, szombat!) esti rendelés alatt a közelben elütöttek egy fiatal lányt, és nekem kellett bekötöznöm. De hogy én megszúrjak valakit, na azt már nem! :)

Közben megint volt egy felvételi időszak, akkor már az ELTÉ-re jelentkeztem, de erre nem is érdemes szót vesztegetni, teljesen hiábavaló próbálkozásnak bizonyult. Újabb egy év következett egy másik óvodában, közben elérkezett a január, amikor ismét be kellett adnom a jelentkezést. Ekkor merült fel, hogy legyen a szegedi egyetem, hátha... Már nemigen akartam elvesztegetni még egy évet, valahogy úgy voltam vele, hogy ha most se sikerül, akkor maradok óvónő. Persze akkor már megszerzem hozzá a képesítést is. Egyszerre két helyre viszont nem lehetett jelentkezni – elvileg, gyakorlatilag pedig elmentem a megfelelő hivatalba, ahol hiteles másolatot készítettek az érettségi bizonyítványomról, így be tudtam adni a jelentkezésemet Szegedre és a kecskeméti óvónőképzőbe is. Tényleg nem volt már vesztegetni való időm, pláne évem.

Az óvónőképzőbe tavasszal elmentem alkalmassági vizsgára – ez még nem a felvételi, csak arra szolgált, hogy lássák, fizikailag megfelel-e a delikvens, van-e hallása, ritmusérzéke, tud-e kottát olvasni és persze énekelni. Az ének vizsgához a „Tiszán innen, Dunán túl - 150 magyar népdal” című kis könyvecskéből húsz dalt kellett összeírni, azokból felkészülni, aztán pedig elénekelni néhányat a bizottság óhaja szerint. Ha most visszagondolok rá, jó játék volt, énekelni kellett, meg pontos ritmust visszaadni, a tornateremben kicsit bohóckodni, aztán kész, tulajdonképpen semmi kockázatát nem éreztem, nem is volt neki. Viszont ennek még a felvételihez nem volt sok köze. Hogy esetleg óvónő leszek, nem tartottam elképzelhetetlennek, de persze a cél mégis Szeged volt.

Aztán mégse lettem óvónő. Nemcsak azért, mert végül felvettek Szegedre, hanem mert Kecskemétre nem is jutottam el a felvételire. Ugyanis eljött a június, megérkeztek a felvételire behívó levelek ugyanazon hét négy napjára: kedd-szerda Kecskemét, péntek-szombat Szeged. Jó, ez így sűrűnek tűnik, de megoldható: szerdán este hazaérek Kecskemétről, csütörtök este utazom Szegedre, fog ez menni.

Hát, mit mondjak, nem ment. Akkor még mindig óvodában dolgoztam, ahol már hetek óta dúlt a rubeolajárvány. Azon a bizonyos sűrű felvételizős héten hétfőn reggel arra ébredtem, hogy tele vagyok kiütésekkel. Én ugyanis nem voltam korábban rubeolás, sok minden voltam, de éppen rubeolás nem. Természetesen Kecskemét úgy ahogy volt, elúszott, még csütörtök délután is a legnagyobb erőfeszítéssel tudtam csak elutazni Szegedre. Viszont megérte, mert felvettek. Így nem lettem óvónő.

Lettem viszont magyar – orosz szakos bölcsészhallgató, öt kemény év következett, sokszor meséltem már róla. Ötödéves koromban átkértem magam levelező tagozatra és otthon egy általános iskolában voltam napközis nevelő, harminc elsős gyerek volt az osztályomban. Közben oroszt tanítottam harmadikosoknak kísérleti oktatás keretében - akkoriban valakinek „odafent” volt egy ilyen őrült ötlete, de nem is nagyon lett folytatása, amennyire tudom. Én viszont legalább megtanultam, hogy is néz ki belülről az osztálynapló, hogyan osszam be a 45 percet, szóval, gyakorlatnak többet ért, mint a gyakorló tanítás. Közben persze néha leutazgattam Szegedre, konzultáció, gyakorló tanítás, ilyesmi, aztán július elején államvizsga, majd pedig a diplomaosztás. És utána, de csak egyetlen napra a nagy-nagy üresség érzése. Sose felejtem el, amikor a diplomaosztás után hazaértem és belépve a kapun hirtelen sírvafakadtam. Ezért volt az egész? - kérdeztem, és igazából meg se tudnám mondani, azon az „ezért”-en pontosan mit is értettem.

Még abban a hónapban lett állásom az egyik iskolában, mégpedig nem is szerződéssel, hanem kinevezéssel. Mindkét tantárgyamat tanítottam, magyart két osztály kivételével mindegyik osztálynak, oroszt minden évfolyamon mindenkinek, mivel akkor még én voltam ott az egyetlen oroszos. Négy tanévet töltöttem ott, jó tantestületben, sok-sok maradandó élményt jelentő évek voltak, szívesen gondolok vissza rá. Az első két tanév idején még apu is tanított egy másik iskolában, a nyugdíj előtti utolsó évei voltak. Neki két évfolyamon voltak órái, nekem meg ugye mindegyiken, tehát abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy annak a két évfolyamnak az éppen aktuális anyagát meg tudtuk beszélni. Te hogy tudtad velük megértetni a melléknévegyeztetést? - kérdeztem például óravázlatírás közben, ő pedig mondott valami bevált módszert. De olyan is volt, amikor csak később jöttem rá, hogy néhány, mintegy mellékesen elejtett mondattal megvilágította nekem a másnapi anyagot. Apámat mindenki ismerte a kerület iskoláiban, és mindvégig erős volt a gyanúm, hogy óhatatlanul összehasonlítanak vele, de ez természetes volt.

Éreztem, hogy én nem fogok nyugdíjig kitartani a pályán úgy, mint ő. Azóta néha, szerencsére nagyon ritkán megkérdezik tőlem, hogy miért hagytam ott a tanítást, olyankor is csak ezt tudom válaszolni: jött egy lehetőség és én megragadtam. Mert nem tudtam volna még majd' harminc évig tanítani. De bármilyen furcsa, tulajdonképpen azóta is mindig tanítok. Ahogy az egyik volt kolléganőm mondta egyszer: „olyan tanárnénisen magyarázol”. Nem tudom, hogy ezen pontosan mit értett, de tényleg mindig arra törekszem, hogy a másik megértse, amit mondok és képes vagyok háromszor-négyszer is elmagyarázni ugyanazt. Szóval, nem tudom, hogy tanárnénisen magyarázok-e vagy sem, de az biztos, hogy akármivel foglalkoztam, mindig bennem volt a gondolat, hogy ha csak egy ember is megérti, amit mondok, ha kap attól valami többletet, már megérte. Így voltam és vagyok a blogokkal is, bármennyire is magamat kell rászorítanom, hogy ne hagyjam elhalni, de ha csak egyetlen embert is érdekel, amit kitettem, megmutattam, felvetettem, akkor már érdemes volt.

Néhány hét múlva osztálytalálkozóra megyek, az 1978-ban végzett osztályom  40 éves találkozójára vagyok hivatalos. Meghívtak. Mert tanítottam őket valamikor régen.