Vonattal külföldre

Valamikor régen, úgy 52-53 körül utaztam először külföldre. Nem is volt az annyira külföld, anyuék Erdélynek mondták, sőt úgy, hogy "hazalátogatunk", mert nagyapám egy Nyárád menti falu szülötte volt, és egész kiterjedt családja, rokonsága mind Maros megyében lakott.

Romániában  a vasúti közlekedés rendszere, az állomások épületei, kerítése, még az ivóvizes kutak is elég jól idézték a Monarchiát. A leharcolt vasúti kocsik is háború előttiek voltak, a mozdonyok ontották a széngázt meg a fekete füstöt, a sorompók előtt hosszan fütyültek, még most is a fülemben van a hangjuk. A kocsik belsejében kevés kupé volt, többnyire nyolcszemélyes hosszú padokat fordítottak egymással szembe, fölöttük kétfelől csomagtartók értek össze, ezeken hasalva utaztunk, ha a felnőttek engedték.

 A határon órákon át állt a vonat, a hivatalos személyek átkutatták a holminkat,  útlevél, vízum, meghívólevél, tanácsi igazolás az utazó feddhetetlen múltjáról, ez mind kellett ahhoz, hogy a rengeteg embert külön-külön ellenőrizzék és átengedjék a határon. Ez kétszer ismétlődött meg, mert az országból kiutazni pont olyan macerás volt, mint a másik országba beutazni.

*

Jó tíz év múlva az utolsó egyetemi évek alatt voltam újra külföldön. Az orosz szakosokkal Moszkvába utaztunk. Furcsa volt, hogy a Kárpátokon túl megváltozott a táj, sok fehér törzsű fa és sokkal világosabb zöld fű, mindenféle ismeretlen bokor suhant el az ablakok mögött. Vagyis fordítva. Ez a benyomás a másmilyen zöldről  erősen megmaradt bennem.

*

Később is nagyon sokszor utaztam Moszkvába. Egyszer családostul mentünk látogatóba kinti  barátainkhoz. Szerencsére csak oda vonattal, visszafelé már repülővel jöttünk. Az odaúton nagyon megjártuk. Még javában hazánkban állomásoztak a szovjet csapatok, egy tisztfeleség pici gyerekkel és egy óriási, lepedőbe kötött csomaggal beugrott a mi kupénkba. Mégcsak nem is állomáson, hanem valami gyepünél állt  a vonat  pár percig.  A nő ledobta a csomagját, a gyerekét a mi lányunk ágyára fektette. Valószínűleg megszökött a férjétől a tiszti lakásból, másra nem tudtunk gondolni. A kislányunk fél éjszaka álldogált a kupé ajtajában. Én a fölső hálóhelyen voltam, nem mertük Jutkát fölhúzni, nehogy leszakadjon alattunk az ágy. A határőrség elnézően bánt a nővel. Később a kalauzok a gyerekével együtt másik helyre vitték a vonaton.

*

A nyolcvanas évek elején  a lányunkkal Prágában töltöttük a tavaszi szünetet. Repülőjegyünk volt, de  visszafelé akkora köd támadt, hogy a járatot törölték, és az utasokat átirányították a vonathoz. Fűtetlen kocsikban, gyér világítás mellett zötyögtük át az éjszakát. Késő délelőtt értünk Pestre, már iskolában kellett volna lennie a kislányunknak. Másnap vitt csak igazolást, miért hiányzott.

*

Bolognába is vonattal utaztunk valamikor a nyolcvanas évek közepe táján. Gyerekkönyv kiállításon vettünk részt  a "vörös város" polgármesterének meghívására. Kolléganőm, a Minden napra egy mese válogatója és szerkesztője gyakorlott utazó volt, én még akkor először jártam Nyugaton. Rossz volt a sajtója, nagyon féltem. A vonat barátságos volt. A minisztériumtól egy Leningrádból érkező nemzetközi vonatra kaptunk jegyet. Ismerős volt a szovjet vagon, a hálókocsi és a kalauz is, akinél isteni szamovár-teát lehetett rendelni, be is hozta a fülkébe podsztakannyikban, mellé a hosszúkás kockacukror külön járt, a kanál benne a teában, ahogy azt a gyerekkönyvek rajzaiban is megszoktuk, amennyiben oroszból fordult le a mesekönyv.

Nyughatatlan kolléganőm ki akart szállni a vonatból Mestrénél, a kalauz szerint itt több mint egy órát kellett állni valamiért. Menjünk be Velencébe, egyre ezt sürgette. Hát, én nem mentem vele, egyedül ő se indult neki az ismeretlennek, de nagyon dühös volt rám, amiért az orosz hálókocsiban kellett töltenie ifjúsága utolsó perceit. (Jelzem, túl volt az ötvenen már akkor is.)

Visszafelé ugyanezzel a nemzetközi vonattal jöttünk, de most egy undok barisnya volt a kalauz, forintért nem akart teát adni, más pénzünket meg elköltöttük az utolsó vasig. Mivel ezen az utazáson több bűntényt is elkövettem, például  a gondosan összeválogatott uti elemózsiás szatyrunkat a szálloda recepcióján felejtettem, és ez csak a robogó vonaton derült ki, legalább annyit szépítettem a helyzeten, hogy addig könyörögtem a gyezsurnajának, amíg sikerült egy jó darab fekete kenyeret kiimádkoznom belőle egyik útitársunk jószívűen felajánlott olajos halához.  Na, ahogy megérkeztünk Pestre, az sem volt egy dicső leszállás. Kolléganőm összesodort plakátjait is ottfelejtettem valahol.