Rend a lelke mindennek

   A téma azonnal érdekelt. De tudjátok, hogy van: ha a pillanat ihletét elengedjük, mert nincs rá időnk az adott a percben, utána bottal üthetjük a poros nyomát!...

   Rend, önfegyelem, szabályokhoz igazodás... Erőt veszek magamon, és próbálom összeszedni a gondolataimat, ezzel mintegy eleget téve a téma illusztrálásának is.

   Ambivalens viszonyban voltam vele, mióta az eszemet tudom. Nyilván azért is, mert Anya állandóan a rend fenntartásával küszködött, a hat tagú családot kordában  -  az ő kordájában  -  tartva. Takarítás, szellőztetés hosszan (csikorgó hidegben is), porra vadászás a bútorok alatt és felett, holmijaink glédába állítása, cipő- és ruhacsere, amikor hazaérünk, stb... Mindig az volt az érzésem, hogy versenyt futok a követelményekkel, és persze sohasem tudom tökéletesen utolérni őket!... Ezért a rend szó mindig olyan érzést keltett bennem, mintha hegymászásra ösztökélnének, s állandóan visszacsúszok a lejtőn.

    Engedelmes gyerek voltam, azt hiszem. Tőlem telhető legjobban meg akartam felelni az elvárásoknak. Otthon is és az iskolában is. Magától értetődött valahogy: ez volt a dolgok rendje. 

   Kamaszkorom "lázadásai" igencsak kimerültek a felszínes tiltakozásban: miután négykézláb kitöröltem a port a szekrény alól is és Anya utánam csinálta mégis, hátha maradt pár szem (a bizalom kártékony hiánya!), fellázadtam: "ha úgyis kitörlöd utánam, többé nem csinálom!" és álltam a szavam. Könyveimmel körülbástyáztam magam a szőnyegen is, ami elviselhetetlen széjjelséggel járt az anyai szemnek. Ellenálltam, sőt, jóleső érzés fogott el a "rendetlenség" láttán: valami haladékfélét vívtam ki magamnak! Azóta is felvillan bennem ez az érzés hasonló esetben... Még magammal szemben is.

   Holmijaim azonnali elpakolása máig is gyenge oldalam. Legyen az papír (fontos is!), ruhaféle vagy egyéb tárgy, hatalmas fáradtságérzés szakad rám, ha arra gondolok, hogy rögtön a helyükre tegyem őket. Egyszerűen leteszem. Valahova. Egy csomóba. Egymásra. Mintegy megszabadulva a problémától. Illúzió, persze. Mert egyszercsak eljön a pakolás ideje, ugyebár ezt nem úszhatja meg az ember, hacsak nincs szobalánya, szolgálója, házvezetőnője stb. Nekem ilyen nincs: magad, uram...!

   Ugyanígy vagyok az ügyintézéssel, főleg a kellemetlen, de kötelező ügyek intézésével. Halogatom, eltemetem a halom mélyére, míg ki nem futok néha a határidőből. 

    Most aztán jól lelepleztem magam: a kép nem valami hízelgő! Nem vagyok pszichológus, hogy analizálhassam a jelenséget, de sejtem, hogy nem vagyok vele egyedül. Mi ez az ellenállhatatlan haladék-kényszer, még ha utána magas árat is kell fizetni érte? 

   Tudom én, hogy "rend a lelke mindennek" és hogy betartása nemhogy rabszolgaságba dönt, hanem bizonyos szabadsághoz is juttat: nincs a fejünk felett Damoklész kardja és a vele járó stressz és bűntudat. Ezenkívül tartást ad. Akkor meg mégis miért?...