Az idő és a zene II.

Mi a zene?

Mi az, amivel szembetalálkozunk?

Ha kérdezed, nem tudom, ha nem kérdezed, tudom. Mégis valami ilyenfélék: Longitudinális rezgések, hullámok adott decibel- és frekvenciatartományban. Szólamok szövete. Csak beszédhangokkal ki nem fejezhető tartalom. Olykor formákba rendezett extázis. A szokásosnál több dimenzió. Talán az idő teszi, mely eleve a 4.-nek kikiáltott kiterjedés. Ritmus és dallam. Főleg ritmus dallammal, mint a munkadalok, mint a tánc időmértékét adó valami; dallam ritmizálva, mint minden klasszikus darab, mint minden népzene; vagy alig ritmusos, mint Mahler egy némelyik darabja. Felhangokban gazdag vagy szegényes.

Több mint fizika, több mint emóció, mint szórakozás. A végtelen utolérése a végesben. Avagy maga a jelen idő is végtelen? Így jutunk el ahhoz, aki a jelenlétet alkotta. Ám eljuthatunk a rosszhoz is, gondoljunk csak a féktelen vadságot gerjesztő ritmusokra, rossz színezetű hangokra. Utóbbiaktól el kell vonatkoztatnunk, ha a zene felemelő voltát akarjuk leírni, bemutatni.

A muzsika végtelen

Gondoljunk csak arra, hogy két hang a hallható tartományon belül – az európai kultúrkörben – oktávonként tizenkétféle módon viszonyulhat egymáshoz. Ha feltesszük, hogy mintegy 6-8 oktáv hangjait halljuk meg, a hangok permutációja elég nagy számot mutat, hiszen megszólalhat együtt két vagy több hang is. Ehhez kell számítani valamennyi felhangot is, mely zeneszerszámonként eltérő sokaságú, mindenesetre nagyon jelentős számú. Akkor még nem beszéltünk a hang intenzitásáról, mely a pianissimótól a fájdalomküszöbig terjedő skálán foglal helyet. Ha mindezeket számba vesszük, eljutunk az egyidejűleg megszólaló hanghoz. Ám a zene nem statikus, hanem dinamikus. Az induló hangot újabb és újabb hangok, több szólam esetén hangzások követik). Ezek sorozata megint hatványozott módon gazdagítja a változatok számát. Teljes lehetetlenség számba venni a megszólaló hangokat. Ily módon adódik, hogy a zene végtelen. Se szeri, se száma a dallamoknak, a zenei struktúráknak.

Nem vállalkozhatok arra, hogy megmutassam, milyen sokféle zenei dallamív, szekvencia, periódus, zenei forma létezik. Azt se vállalhatom, hogy felsoroljam, a világ népei ma hányféle hangszert használnak. Csak utalok arra, hogy a lehető legfontosabb ma feldolgozni a fellelhető hangszeres és énekelt zenei megnyilvánulásokat, mert a technikai civilizáció felőrli a hagyományokat, a globalizáció nem kedvez az egyes kisebb etnikumok, a természeti népek önálló kultúrájának. Szűnőben van a ma még fellelhető gazdagság. Kultúrát ment, aki lejegyzi kihalás előtt a kisnépek fellelhető zenéjét.

A halló ember, homo audiens

A hit hallásból fakad – olvassuk a Szentírásban (Róm 10,17). Belső hallásból, a nyitott szívű ember belső hallásából, talán a lelkiismeret szavából is; és külső hallásból, azaz hiteles emberek szavain keresztül. Mindez miért van így? Talán azért, mert az ember leginkább halló lény. Talán ez a legkifinomultabb érzéke, mely által a legteljesebben képes megragadni a valóságot. Arra gondolok, hogy a fül éppoly fáradhatatlanul szolgálja gazdáját, mint a szív. A szemnek pihenésre van szüksége. Alváskor automatikusan kikapcsol, lezáródik. A fül nem, egy pillanatra sem. Valóban hanghatásra hamar felneszelünk, magunkhoz térünk. Nemegyszer életünket menti meg ez az éber hallás. S ha az értelmiségiek felelősek azért, amit és ahogyan tolmácsolnak a nyelv eszközeivel, hogyne lennének felelősek a zenészek azért, amit és ahogyan tolmácsolnak a zene eszközeivel. Zongoraművésztől és operaénekes-nőtől hallottam – egymástól függetlenül nyilatkozták, hogy Mozart olyan zenéket alkotott, amihez nem lehet semmit hozzátenni. Ha valaki jól játssza el őket, Mozarté az érdem. Ha pedig elrontja, magára vessen. Az operaénekes még hozzátette: Mozart áriáit „szépen” kell énekelni, akkor hitelesek.    

Programzene, vagy valami egészen más?

Vannak olyan zenei kifejezési formák, melyek a mondandót pontosan leképezik, csakúgy mint az allegóriák az irodalomban. Arra gondolok, hogy a zene képes hűen tolmácsolni egyes ismert érzelmeket. De az ember állapotáról szóló egyéb nem ismert érzelmeket is, melyek egész egyszerűen nem fejezhetők ki szavakkal. Amikor egy polifon hangzást magaménak érzek – benne vagyok a zenében –, akkor tudatosulhat bennem, hogy alázatosnak, jónak, megértőnek, imádónak kell lennem. Mert van valami, ami meghalad, ami körbevesz, ami engem jobban kifejez, mint ahogy magam képes lennék rá (vagy bárki is képes lenne szavakban visszaadni a hallott struktúra mondandóját). Olyan ez olykor, mint egy új íz, melyet korábban soha nem ízleltem, de melynek létezését megtapasztalásakor úgy vettem tudomásul, hogy tényleg: ilyen íznek mindig is szükségképpen kellett lennie. Bárki felidézheti magában ezt, aki tudatosan megismerkedett egy újdonsággal.

S ahogy az elképzelhető ízek száma végtelen, ugyanígy a megkomponálható hangzások száma is az. Végtelen. Ha a zene valamiképpen az Isten szeretetét képezi le, bármilyen új, szeretettel fogjuk appercipiálni, mert úgy érezzük, hogy kellett léteznie korábban is, csak nem szólaltatta meg még idáig senki. Úgy érezzük, hogy gazdagodunk általa, hogy közelebb kerülünk ahhoz, aki minden jónak, minden szépnek ihletője, forrása, megteremtője, fenntartója, éltetője, biztatója és kínálója.

Könnyűzene/komolyzene
          Furcsa a felvetés is. Kodály azt mondja, a zene minősége mentén hasad kétfelé. Van jó zene és van rossz zene. Európa zenetörténetében a könnyűzene leválását a Strauss család kompozícióitól eredeztetik. Azok hallatlanul könnyed, mégis elementárisan megragadó, sziporkázó hangszerelésű stílusa elindított egy olyan lavinát, amely máig hat. A zenék felosztásába belemenni igen helyigényes valami volna. Elég arra gondolni, hogy ma a rocknak kb. 200 féle irányzatát különböztetik meg, akik képesek rá. Itt egy felületes felsorolással élek. Van népek zenéje, szakrális zenéje is, hangszeres és énekelt zenéje, mely ma kiegészül a világzenével is a globalizáció egyféle lecsapódásaként. Vannak koronként változó stílusok. Vannak harci zenék. Az afro-amerikai jazz hatalmas szelete a mai zenének. Figyeljük meg, hogy ugyanúgy a konkrét indulóktól, a cakewalktól indulva jut el a free-jazzig, duodecimális zenévé alakulva, mint a komolyzenében tapasztalhatjuk. A konkréttól az elvont felé való haladás tendenciája nyomon követhető a festészettől kezdve a szobrászaton, az építészeten, a fotóművészeten, a baletten stb. át, valamennyi művészeti ágban. Hogy aztán a szép fogalma ezen az úton haladva mivé lesz, az már egy másik kérdés. Esztétikai.
Azt hiszem, itt kell abbahagynom.