Szembesités, igen

   Ami engem illet, valahogy állandó párbeszédben állok gyerekkori, kamaszkori önmagammal. Mit is mondanánk egymásnak, ha valami varázslat folytán tényleg találkoznánk? (ha kicsit több időm lenne, megpróbálnám ebben a formában lejegyezni a témát.)

12 évesen

   Az is igaz, amit Aliz fogalmazott meg: tizenéveink széles skálát ívelnek át, nagy különbség van a tíz és a huszadik éves között... Az előbbi még a gyerekkor keretein belül, az utóbbi már a felnőttkor küszöbén...

Nyolcadikos vagyok

   Már megírtam, hogy nem voltam látványosan lázadó kamasz, gyereknek is szerettem a harmonikus légkört és nem kerestem ennek felbolygatására alkalmat. Engedelmes gyerek voltam. Idegen szemmel mindez unalmasnak is mondható, csak én tudhattam, hogy lázadásaim, ha voltak, belül forrongtak, ritkán csapódtak a felszínre. Belül egyáltalán nem unatkoztam, sőt, nem is emlékszem erre az érzésre. S most mondom a hajdani tizenévesnek: látod, ez a tulajdonság máig is megmaradt! Ugyanolyan kíváncsisággal, várakozással tekintek a világra, mintha még mindig adósom lenne egynéhány kellemes meglepetéssel!...

Negyedikes gimnazista

   Apai nagyszüleimmel laktunk együtt, halálukig anya gondviselését élvezhették és mi, gyerekek a generációk látható láncolatába épültünk be. Számunkra a nagyszülők nem epizodikus és esetleg egzotikus látogatások statisztái voltak, hanem mindennapjaink tevékeny részesei. Mindenkinek megvolt a saját "reszortja", mely bizonyos fontosságot kölcsönzött neki. Senki se érezte magát feleslegesnek. Idillikus kép? Természetesen sok kompromisszum-készséget igényelt.
   Öcsémmel (kb. 20 hónappal fiatalabb volt nálam) kamaszkorunkig nagyon jól megértettük egymást, többnyire közös játszótársaink voltak. Akkor kezdtek az ő fiús "kiváltságai" kiütközni (több zsebpénz, több kimenő), amit én már akkor is botrányos igazságtalanságként éltem meg és erélyesen tiltakoztam apa előtt. Kamaszkoromban vele volt legtöbb vitám: rá hasonlítottam abban is, hogy mindketten ki akartuk mondani az utolsó szót, s ehhez neki volt több joga... Sokszor méregbe gurítottam ezzel. 

20 évesen

    Nehézségeim feletti aggodalmaimat általában nem osztottam meg, igyekeztem magam erejéből úrrá lenni rajtuk. Ezen a ponton is hű maradtam akkori önmagamhoz. Sőt, még most sem jutottam kérdéseim, kételyeim végére, megoldásukat máig is keresem, de legalább eredetüket, megértésüket szeretném elérni. Sajnos, anyának, apának, nagyszülőknek már nem tehetek fel egy kérdést sem... 

   Az volt az érzésem mindig, hogy nem vagyok a kockázatok embere. Kihívásaim csak nekem szóltak, nem voltak látványosak, de én nagyon is jól imertem arányaikat. Anya kicsit túl elővigyázatos féltése is ebbe az irányba terelgetett. Viszonylag könnyen beletörődtem, hogy a szegedi képzőművészeti, a Tömörkény helyett egy általános gimnáziumot választottak nekem, s bentlakó helyett bejáró lettem 4 évig. Minden helyzetben van valami új, valami felfedezni való. A bethleni évekre szívesen emlékszem, kellemes osztályunk volt, a tanárok jó része is érdekes emlékeket hagyott. Máig is vannak évenként osztálytalálkozóink, melyekre vagy húsz éve nem tudtam eljutni...

   "Nem vállaltál volna kockázatot?"  -  csodálkozik kissé akkori önmagam  -  "Hiszen ami több mint 45 éve veled történik, mind csupa kockázatvállalás!" Igaza van. S talán még mindig nincsen vége...