Csapda, melyből nem kivánkozik ki az ember lánya

   Ági felvetett témája számomra az egyik legizgalmasabb. Mégis miért rágom a tollam (hogy mondhatnánk ezt a mai klaviatúrás világban? Rágom az "egér" farkát? Esetleg...) már jó ideje? Pedig tudtam, hogy muszáj lesz megfogalmaznom, legalább magamnak...

   Már elmondtam a blogomon, hogy úgy 9 éves korom táján  -  megmaradt bennem, mert akkor költöztünk a központba, idegen utcába, iskolába, idegen gyerekek közé  -  elfogott az írás részegítő láza: füzeteket írtam tele kitalált történetekkel. Érdekes módon, eszembe se jutott, hogy hétköznapjaimat meséljem el "Kedves Naplóm!" felkiáltással. Látom magam a kis sámlin a ház előtt  -  akkor még sok tevékenység folyt az utcán  -  előttem a füzet a hokkedlin, és körülöttem eltűnik a világ! Azazhogy egyszerre van jelen is, meg nem is... Ezt később szabadtéri rajzolásnal, festésnél is tapasztaltam, szerettem így dolgozni, a nyüzsgés közepette, egy magam köré vont védőburokban. Ötödiktől a rajzolás foglalt el teljesen. 
   A gimnáziumban egy írogató szakkör tagja lettem. Akkorra már elmúlt a részegítő öröm érzése, az írás "szülési fájdalmakat" okozott, éreztem tehetetlenségem súlyát kívánságaimhoz képest. Lehet, hogy tudatos elvárások voltak bennem már akkorra az irodalommal szemben. Az igazság az, hogy nem éreztem magam a helyzet magaslatán. Osztálytársaim neveztek be egy novella-pályázatra és egyikük legépelte egyetlen művemet. Csodák csodájára megyei szinten második díjat nyertem. De ettől kezdve nem nyúltam többé az íráshoz.
   2006-ban Gilbert halálával, majd 40 év múlva, először félénk óvatossággal, majd fergeteges, minden mást félresöprő erővel, visszajött az írás vágya. A közvetlen kiváltó ok? Ürügy? G. három befejezetlen regénye. "Te majd befejezed"  -  hagyta őket rám pánikkeltő örökségként. Franciául akkorra már  -  még szép!  -  elég jól kifejeztem magam szóban és írásban is, de az irodalmul írni, ugyebár, egészen más! Ekkor kezdtem francia nyelvű blogomat. Mint Klári is, én is azt gondoltam: a blog pont nekem való műfaj! Egyszerre nyilvános, tehát valamennyire megmérettetünk, ugyanakkor nincs a végzetesen és mélyen letaglózó kiadói elutasítás... Nem utolsó sorban edzésnek is megfelel, hogy befejezhessem a regényeket!
   Mondanom sem kell, hogy alaposan csapdába estem. Mégpedig a szavakkal játszadozás gyönyörűséges csapdájába. Igaz, főképpen franciául, mert a magyar irodalmi nyelvvel szembeni gátlásaim megmaradtak a gimnázium óta. Kedves tanárom ugyanis, elolvasván egyetlen művecskémet (azt a 2. díjasat), lakonikusan csak ennyit mondott: "Nincs eléggé motiválva", amiben egyébként igaza volt... Hogy is motiválhattam volna mélyebben 16 éves fejjel egy csavargó lány teljes megváltódását egyetlen szerelmes éjszaka után (a téma adva volt), melyről egyébként akkoriban kizárólag csak könyves és filmes élményeim voltak?...