Idősebbek is elkezdhetik

- hangzott a régi Tv-torna címe, és valahogy így vagyok én is a sporttal.

Gyerekkorom sportját a tiltások és kényszerek határozták meg. A szívem miatt nem volt szabad a hirtelen vagy erős igénybevétellel járókat űznöm, nem futhattam, nem bírtam hegyet mászni (ma sem), a bokám gyöngesége miatt szóba sem jöhetett például a korcsolyázás, a gerincem miatt meg a többi. Mindezek tetejében ráadásul szinte a kezdetektől egészen az érettségiig fel voltam mentve tornából, és a terem széléről, a padon üldögélve, hol örömmel (amikor tigrisbukfencezniük kellett), hol irigykedve-szomorkodva néztem a többieket. Jártam viszont végig gyógytornára, ami a maga nemében nagyon kemény óra volt, jó társasággal, remek tanárnővel, szívesen töltöttük ott minden héten a szombat délutánjainkat. Alapfeladat volt például, hogy a nagy tornaterem hosszanti falán végigfutó bordásfalsoron végig tudjunk függeszkedni, csak kézzel, és más hasonló erőpróbák.

Hogy mégis mi maradt egyébként? Biciklizni szerettem, akkor még nyugodtan lehetett is, alig volt felénk forgalom, a labdajátékokban nem voltam túl ügyes, de be-beálltam, viszont a tollasozás elég jól ment. És ott volt a nagy kedvenc: az evezés, sok nyáron át.

A kötelező sportágam az úszás volt, hamar megtanultam, és aztán változó intenzitással  tettem eleget a muszájnak. Gimnazista koromban például, négy éven át, a szombat-vasárnapok kivételével, minden áldott nap mentem úszni. Soha olyan egészséges nem voltam, mint azokban az években! Volt olyan tanév, hogy egyetlen napot se hiányoztam, még csak megfázva se voltam.

A főiskola első két évében a kötelező testnevelésen, természetesen, az úszást választottam, élvezetes, szinte edzésszerű foglalkozások voltak, nem jelentettek problémát, nagyon benne voltam akkor.

A főiskola utolsó évében egy, számomra egészen új sportot próbáltam ki - lám, már azt se fiatalon :) mégpedig lovagolni kezdtem. Ez is kényszer volt, de bizonyítási kényszer, magamnak, édesapámnak, mindenkinek. Meg is tetszett. de egy idő után reálisan átgondolva az egészet, meg kellett állapítanom, hogy kettőnk közül azért alapvetően a ló az ura a helyzetnek, örüljek, hogy eddig a nyeregben maradtam, és ezzel az elégedettséggel búcsút vettem a paciktól.

Majd dolgozni kezdtem és tunyulni. Néha elmentem úszni, nyaralásokkor pingpong ütőt fogtam a kezembe, és olykor, kölcsönbiciklivel, tekertem egy kört a templom körül, csak azért, hogy a tanítványaim emberszámba vegyenek.

Viszont szívesen néztem sokmindent, megmagyarázhatatlan okból leginkább a síelést, a négysánc-versenyeket. Egészen meghatódtam, amikor évtizedekkel később ott állhattam Garmisch-Partenkirchen valódi sísáncai alatt. Persze, nagy lelkesedéssel néztem az olimpiákat, a műkorcsolya-közvetítéseket, és volt idő, amikor a focit is. A küzdősportokat se akkor, se most, és az autóversenyt sem. Élő sportversenyre nem emlékszem, hogy valaha is kimentem volna, egy focimeccsen voltunk egyszer, főiskolai csoporttársaimmal, a Fradi, még a nagyok, valami kupafordulóban Brno csapatával játszott. Akkor még nyugodt, jó buli volt az.

Aztán csak telt-múlt az idő, már a tévében is alig sportoltam, amikor egyszerre felbukkant a legújabb és azóta megszeretett sportág: az íjászat. Remek sport! Nemcsak azért, mert történelmi (bár tőlem is retteghetne Európa, hogy kit találok el :) hanem, mert csak szabadban lehet űzni, többen együtt, és akkora céltáblája van, hogy azt nehéz nem eltalálni (persze, lehet : ). Különösebb erőkifejtést nem igényel (az íjak erősségét fontban mérik, egy normál férfi-íj 40 fontos, én 24 fontossal szoktam lődözni), viszont el kell sajátítani a megfelelő technikát, hogy a kiröppenő nyílvessző és a visszapattanó húr ne tépje,  sebezze cafatokra az ember karját-kezét, de az elején ezt úgyse lehet megúszni. További előnyei, hogy  - legalábbis nálunk - az élemedettebb korosztály is megpróbálja; csak ki kell lépnünk a kapun és találunk megfelelő terepet hozzá, meg, hogy csak kihúzott háttal lehet kezelni, mert ki látott mát görbe hátú, leszegett fejű íjászt?
A fénykép telefonnal készült hirtelen örömömben, amikor először sikerült első lövésből majdnem a középső körbe találnom (a narancssárga tollú, na, az az enyém :)
Csak télen nem igazán lehet íjászkodni.