Hogy is voltam én a sporttal?

Mármint hogy a sport és én? Legegyszerűbb, ha végiggondolom, milyen mozgásformákat szerettem, milyeneket nem. 

Biciklizni például szerettem - már amennyiben sportnak számít, hogy ahová csak lehetett, azzal mentem,  talán csak iskolába nem, így utólag nem is értem, miért, talán nem volt szokás, legalábbis nem nagyon emlékszem az iskolaudvarunkon parkoló bringákra. A mi közvetlen környékünkön 1970-ig csak egy buszjárat volt, de sok hasznunk nem volt belőle, mert csak úgy elsuhant mellettünk a közeli főútvonalon és lement a kerület központjába, szóval, ha az ember nem akart gyalogolni, kerékpárra ült.  Hétvégén általában vad biciklis délutánokat rendeztünk a barátnőmmel, ami abból állt, hogy a ligeti temetőnél nekilódultunk és fékezés nélkül lerobogtunk végig a főutcán a vasútig, tényleg robogtunk, mert az út végig lejt. Ezt még párszor megismételtük és azt hiszem, ez volt a heti betevő adrenalinadagunk. Autóforgalom, mondanom sem kell, elenyésző volt, mondhatni semmi, pláne szombat-vasárnap.  

Tornaórán nem halmoztam a sikerélményeket, ráadásul a tanár néni - most nem kifejthető okból - nem is kedvelt, úgyhogy ösztönző dicséretet is ritkán kaptam, de ami igaz, az igaz: akkor se tartoztam volna az élvonalba, ha F. néni szeret. A mumus a gerenda volt, meg a rúdmászás. Túl hosszú volt karom-lábam, a talajtorna nem volt nekem való, inkább a csapatjátékokban éreztem jól magam, például a röplabda, az elég jól ment.  

Felsős voltam, amikor egyszer karácsonyra korcsolyát kaptam. Ez akkoriban nem vagyont érő, korcsolyával egybeépített csodacipő volt, hanem csak a korcsolya, amit a meglévő magasszárú cipő talpához kellett illeszteni és a talp két oldalához egy kulccsal odaszorítani. A rákosligeti szakszervezeti klubházhoz tartozott egy teniszpálya, amit télen vízzel felöntve korcsolyapályának használtunk. Oda mentünk ki délután vagy este korizni, szerettem, bár  különleges kunsztokat sose tanultam meg, nekem elég volt a körbe-körbe siklás is, közben dumcsizás a többi lánnyal, vihorászás a fiúkon, ilyesmi. Nem sportnak tekintettük, hanem jó szórakozásnak.

Az egyetemen az első két évben járnunk kellett testnevelésre, amit a helyi sportpályán teljesítettünk. Orvostanhallgató lányokkal voltunk egy csoportban, a tanárnő pedig az egyszerűség kedvéért minden órán egy rövid bemelegítést követően kézilabdát játszatott velünk és ezek a medikák kifejezetten durván játszottak. Na, azóta nem szeretem a kézilabdát.  

Honvédelmi ismeretek keretében hajtottak ki bennünket időnként a lőtérre, kispuska lövészet, így hívták a műfajt. Ebben viszont nagy voltam, pedig azelőtt sose volt fegyver a kezemben. Olyan lyuggatást vittem véghez a lőlap közepén, hogy magam is meglepődtem.

Úszni még kisiskolás koromban megtanultam, szerettem is nagyon, legalábbis amíg a nyaralások idején úszhattam a Balatonban vagy a Tiszában, illetve ha nyári szünetben nagy ritkán strandra mentünk itt a városban. De felnőtt koromban, amikor uszodában próbálkoztam vele, már a világ legunalmasabb sportjának találtam az úszást. Mert mi abban a jó, hogy töröm magam a szemközti falig, aztán vissza, és ez így megy a végtelenségig, ismételve mindig ugyanazt, ugyanott, ugyanúgy?  Persze akkor huszonévesen már főleg fogyni szerettem volna az úszás segítségével, ezért egy darabig gyötörtem magam vele, de aztán amikor azt tapasztaltam, hogy minden úszás után olyan éhes vagyok, hogy legalább kétszer annyi kalóriát veszek magamhoz, mint azelőtt, feladtam.

Ami pedig a mások által művelt sportokat illeti, nem vagyok rajongója egyiknek sem. Nem szeretem, hogy manapság közszolgálati tévécsatornákon műsorrendet felborítva, mindent háttérbe szorítva elsőbbséget élveznek némely sportközvetítések, ahelyett, hogy a fontosnak ítélt sporteseményeket egy ideiglenesen lefoglalt frekvencián adnák le és  akinek az fontos, nézhesse. De régen, a 60-as évek elején  a műkorcsolya és jégtánc bajnokságokat nagyon szerettem nézni, újdonság volt még a tévé is, meg az ilyen élő közvetítések is. Ha messzi égtájon rendezték az illető bajnokságot és emiatt nagy volt az időeltolódás, képesek voltunk fél éjszaka bámulni a műsort. Az adás ugyebár fekete-fehér volt, de Vitray szavakkal leírta a kűrruhák színeit, és már maga az is élmény volt, hogy valahonnan messzi kontinensről, vagy éppen a nem annyira messzi Svájcból vagy Franciaországból láthattunk egy éppen akkor játszódó, valós idejű eseményt. És lestük a jégre murisan kicsoszogó zsűritagokat, amint felemelték az erősen mechanikus megoldású, naptárlapokhoz hasonlító átforgatható pontjelző táblákat, hallgattuk a hangszóróból, hogy fünf komma drei, fünf komma neun, számolgattuk, hogy most akkor megnyeri-e Alain Calmat, Emmerich Danzer, Marika Kilius és Hans-Jürgen Bäumler, no meg a Protopopov házaspár, vagy sem... és persze megnyerték.

Néha persze olimpiát is, meg focit is néztem, de az is már régen volt. Ezek mind nagyon régen voltak.