Csak semmi sport!

A felkérés címe: A sport és én. Vakarom a fejemet és visszakérdezek: A sport és te? Mulatságos volna megírni ennyi közösen összehozott témasorozat után, mit gondolok, a többiek mit sportoltak, egyáltalán hogyan álltak hozzá a sporthoz? Ahányan vagyunk, nyilván annyiféleképpen. Nem osztom a folyton szivarozó és whiskyt szopogató W. Churchill véleményét, aki azt mondta (fama est): „Csak semmi sport”. Ez az ember 86 évet ért meg. Egyelőre kiegyeznék a 86-tal. 86 éves koromban pedig nem egyeznék ki vele, ha megérném.
Most maradjunk abban, hogy én és a sport. Az egész a mozgás örömével indult. Az új élőlény mindene vadonatúj. Nem érdekli, hogy téli szél, nyári nap, harmat van vagy hull a hó (vö. úttörőinduló), szeret mozogni. Mivel a láb mindig kéznél van (Peterdi Pál), fogócskázik, kidobózik, fut, sétál, hunyót játszik és ipiapacsot.  Ez velem is így történt. Aztán rákaptam a biciklizésre. Sose űztem versenyszerűen sportot, mindig csak a mozgás öröméért. Két pólusú a sportokhoz kötődésem. Ez egyik a szellemi sport, a sakk (a go és a malom-játék érdekes módon alig), a másik pólus a futball. Egy ideig párhuzamosan futott a kétféle torna, utóbb a focira redukálódott. Volt nekem egy sakkozó barátom. Sokat sakkoztunk váltakozó szerencsével. Ám egyszer, emlékezetem szerint, egymásután hétszer vertem meg. Akkor megmérte a lázát. Az erőfeszítéstől 38 fokos láza lett. Többé nem sakkoztam. Talán vele sokkal később egyszer, de mással se. Mi élvezet van abban, hogy legyőzöm a barátomat? Mi, ha ő győz le? Olyan játékokat szerettem volna mindig játszani, amelyeket egymással követünk el, s nem egymás ellen. Ilyen a strandon ütögetett tollaslabda. Ha nem sikerül szépen visszaadni a társamnak, elnézést kérek tőle. Egyszer láttam a tévében egy tollaslabda-bajnokságot. Igen meglepődtem, hogy éppen ellenkezőleg játsszák. Igyekeznek úgy ütni, hogy ne lehessen visszaadni. Na hiszen...
Foci. Grundon, salakon, füves réten, nagy gazban, forró nyáron, akármikor. Nem számított, ki győz. Kergettük a labdát ész nélkül. Az első ficam főiskolán ért. Osztályunk a házibajnokságra készült. Kevés fiút tudott felmutatni, ezért engem is kértek, hogy bár nem járok le focizni, álljak be, hogy legyen ki a létszám, mert kevés az emberük. Beálltam. Kispályás focibajnokság volt. Döntő. Elém pattan a labda a félpályán, és rutinosan belövöm az ellenfél kapujába. Társaim majdnem megettek: Nem ez volt a taktikai megbeszélés: Vedekezzünk, mert ők az erősebbek. (Én nem vettem részt azon a megbeszélésen.) Most kínlódhatunk! Lehet, hogy kínlódtunk, de megnyertük a házi bajnokságot. Sokáig nem fociztam ezután. Egyszer mégis. A 40 éves érettségi találkozón. 4:2-re nyertünk. Soha többet! Azt hittem, kiköpöm a tüdőmet. Forró nyári napon, pohosan... Ma már csak tessék-lássék rugdosok az unokákkal. Kettő közülük szeret focizni. Tud is.
Még megemlítem, hogy lábtengózni is szerettem. Nem kellett hozzá sok, egy négyosztatú, krétával körülkerített flaszterdarab, s négy vállalkozó, aki a tengó szabályait ismeri, és hajlandó beállni. Kellemes órákat töltöttünk így.
Úszni nem, de kirándulni szerettem. Sokat túráztunk gyalog, biciklivel.
Rég volt, szép volt, tán igaz se volt.