A felkérés címe: A sport és én. Vakarom a fejemet és visszakérdezek: A sport
és te? Mulatságos volna megírni ennyi közösen összehozott témasorozat után, mit
gondolok, a többiek mit sportoltak, egyáltalán hogyan álltak hozzá a sporthoz? Ahányan
vagyunk, nyilván annyiféleképpen. Nem osztom a folyton szivarozó és whiskyt
szopogató W. Churchill véleményét, aki azt mondta (fama est): „Csak semmi sport”.
Ez az ember 86 évet ért meg. Egyelőre kiegyeznék a 86-tal. 86 éves koromban
pedig nem egyeznék ki vele, ha megérném.
Most maradjunk abban, hogy én és a sport. Az egész a mozgás örömével indult. Az új élőlény mindene vadonatúj. Nem érdekli, hogy téli szél, nyári nap, harmat van vagy hull a hó (vö. úttörőinduló), szeret mozogni. Mivel a láb mindig kéznél van (Peterdi Pál), fogócskázik, kidobózik, fut, sétál, hunyót játszik és ipiapacsot. Ez velem is így történt. Aztán rákaptam a biciklizésre. Sose űztem versenyszerűen sportot, mindig csak a mozgás öröméért. Két pólusú a sportokhoz kötődésem. Ez egyik a szellemi sport, a sakk (a go és a malom-játék érdekes módon alig), a másik pólus a futball. Egy ideig párhuzamosan futott a kétféle torna, utóbb a focira redukálódott. Volt nekem egy sakkozó barátom. Sokat sakkoztunk váltakozó szerencsével. Ám egyszer, emlékezetem szerint, egymásután hétszer vertem meg. Akkor megmérte a lázát. Az erőfeszítéstől 38 fokos láza lett. Többé nem sakkoztam. Talán vele sokkal később egyszer, de mással se. Mi élvezet van abban, hogy legyőzöm a barátomat? Mi, ha ő győz le? Olyan játékokat szerettem volna mindig játszani, amelyeket egymással követünk el, s nem egymás ellen. Ilyen a strandon ütögetett tollaslabda. Ha nem sikerül szépen visszaadni a társamnak, elnézést kérek tőle. Egyszer láttam a tévében egy tollaslabda-bajnokságot. Igen meglepődtem, hogy éppen ellenkezőleg játsszák. Igyekeznek úgy ütni, hogy ne lehessen visszaadni. Na hiszen...
Foci. Grundon, salakon, füves réten, nagy gazban, forró nyáron, akármikor. Nem számított, ki győz. Kergettük a labdát ész nélkül. Az első ficam főiskolán ért. Osztályunk a házibajnokságra készült. Kevés fiút tudott felmutatni, ezért engem is kértek, hogy bár nem járok le focizni, álljak be, hogy legyen ki a létszám, mert kevés az emberük. Beálltam. Kispályás focibajnokság volt. Döntő. Elém pattan a labda a félpályán, és rutinosan belövöm az ellenfél kapujába. Társaim majdnem megettek: Nem ez volt a taktikai megbeszélés: Vedekezzünk, mert ők az erősebbek. (Én nem vettem részt azon a megbeszélésen.) Most kínlódhatunk! Lehet, hogy kínlódtunk, de megnyertük a házi bajnokságot. Sokáig nem fociztam ezután. Egyszer mégis. A 40 éves érettségi találkozón. 4:2-re nyertünk. Soha többet! Azt hittem, kiköpöm a tüdőmet. Forró nyári napon, pohosan... Ma már csak tessék-lássék rugdosok az unokákkal. Kettő közülük szeret focizni. Tud is.
Még megemlítem, hogy lábtengózni is szerettem. Nem kellett hozzá sok, egy négyosztatú, krétával körülkerített flaszterdarab, s négy vállalkozó, aki a tengó szabályait ismeri, és hajlandó beállni. Kellemes órákat töltöttünk így.
Úszni nem, de kirándulni szerettem. Sokat túráztunk gyalog, biciklivel.
Rég volt, szép volt, tán igaz se volt.
Most maradjunk abban, hogy én és a sport. Az egész a mozgás örömével indult. Az új élőlény mindene vadonatúj. Nem érdekli, hogy téli szél, nyári nap, harmat van vagy hull a hó (vö. úttörőinduló), szeret mozogni. Mivel a láb mindig kéznél van (Peterdi Pál), fogócskázik, kidobózik, fut, sétál, hunyót játszik és ipiapacsot. Ez velem is így történt. Aztán rákaptam a biciklizésre. Sose űztem versenyszerűen sportot, mindig csak a mozgás öröméért. Két pólusú a sportokhoz kötődésem. Ez egyik a szellemi sport, a sakk (a go és a malom-játék érdekes módon alig), a másik pólus a futball. Egy ideig párhuzamosan futott a kétféle torna, utóbb a focira redukálódott. Volt nekem egy sakkozó barátom. Sokat sakkoztunk váltakozó szerencsével. Ám egyszer, emlékezetem szerint, egymásután hétszer vertem meg. Akkor megmérte a lázát. Az erőfeszítéstől 38 fokos láza lett. Többé nem sakkoztam. Talán vele sokkal később egyszer, de mással se. Mi élvezet van abban, hogy legyőzöm a barátomat? Mi, ha ő győz le? Olyan játékokat szerettem volna mindig játszani, amelyeket egymással követünk el, s nem egymás ellen. Ilyen a strandon ütögetett tollaslabda. Ha nem sikerül szépen visszaadni a társamnak, elnézést kérek tőle. Egyszer láttam a tévében egy tollaslabda-bajnokságot. Igen meglepődtem, hogy éppen ellenkezőleg játsszák. Igyekeznek úgy ütni, hogy ne lehessen visszaadni. Na hiszen...
Foci. Grundon, salakon, füves réten, nagy gazban, forró nyáron, akármikor. Nem számított, ki győz. Kergettük a labdát ész nélkül. Az első ficam főiskolán ért. Osztályunk a házibajnokságra készült. Kevés fiút tudott felmutatni, ezért engem is kértek, hogy bár nem járok le focizni, álljak be, hogy legyen ki a létszám, mert kevés az emberük. Beálltam. Kispályás focibajnokság volt. Döntő. Elém pattan a labda a félpályán, és rutinosan belövöm az ellenfél kapujába. Társaim majdnem megettek: Nem ez volt a taktikai megbeszélés: Vedekezzünk, mert ők az erősebbek. (Én nem vettem részt azon a megbeszélésen.) Most kínlódhatunk! Lehet, hogy kínlódtunk, de megnyertük a házi bajnokságot. Sokáig nem fociztam ezután. Egyszer mégis. A 40 éves érettségi találkozón. 4:2-re nyertünk. Soha többet! Azt hittem, kiköpöm a tüdőmet. Forró nyári napon, pohosan... Ma már csak tessék-lássék rugdosok az unokákkal. Kettő közülük szeret focizni. Tud is.
Még megemlítem, hogy lábtengózni is szerettem. Nem kellett hozzá sok, egy négyosztatú, krétával körülkerített flaszterdarab, s négy vállalkozó, aki a tengó szabályait ismeri, és hajlandó beállni. Kellemes órákat töltöttünk így.
Úszni nem, de kirándulni szerettem. Sokat túráztunk gyalog, biciklivel.
Rég volt, szép volt, tán igaz se volt.
2 megjegyzés:
Taktikai megbeszélés, vagy Bunda! Bunda! Nem mindegy, különösen manapság.
Ez a lábtengó meg valami pesti huncutság lehet, talán Marosi Gyula említette egy életrajzi alapú novellájában. Nem tudom elképzelni a játékot, de majd utánanézek.
Megint kedvet csináltál a meséléshez.Majd jövök.
1. Igen. 2. Lábteniszkedvelő volt a hírességek közül Cini, Karinthy Ferenc.
3. Várom.
Megjegyzés küldése