Muszáj az írást említeni, mert írás nélkül nincs olvasás. Az én időmben nem
kellett óvodás korunkban doktorátust szereznünk, magam is csak 1953-ban
tanultam meg írni az iskolában, mégpedig elég gyorsan. Írásirkám tanúsága
szerint a fenyőgallyas sormintával ékesített oldalon ötször egymás alatt ez a
szöveg áll: MINDEN BETŰT ISMEREK. Nyilván karácsonyra írni-olvasni megtanultunk
diszlexiások és diszlexiátlanok egyaránt.
Aki pedig minden betűt ismer, az el is tudja olvasni a betűket. Ami tetszett, pl.
a Pál utcai fiúk, pl. A Huckleberry Finn s Tom Sawyer kalandjai, ami nem: a
Micimackó. Akkor, gyerekként tudálékosnak, tőlem teljesen idegennek,
cikornyásnak éreztem a kötet stílusát. Növekedve jöttek a kötelezők, csupa
értékes alapmű. Érettségin szóbeli orosz tételem Gorkij olvasási szenvedélyéről
szólt: Sztraszty k cstényiu.
Olvasáskészségemmel nem sok baj lehetett. Gyerekkori barátom emlékeztetett rá,
hogy a lyukasórákra bejövő tanár rendre felszólított: „Megkérem Gy. Mikit, hogy
olvasson az indiános könyvből”. Én meg leültem az osztállyal szembe a padra, és
olvastam nekik kicsengetésig. Meglepő, de mindvégig figyeltek.
Magam mindenevő olvasó voltam. Karinthy humorát bírtam a leginkább, de Reymont Parasztok c. kötete meghatározó élménye
lett fiatal felnőtt mivoltomnak. Sok tudálékos körülményességgel megírt
tanulmányt is elolvastam, mígnem rájöttem, hogy ezek a művek 100 oldalon írják
le, hogy a kutya ugat, legalábbis valószínűleg ezt. Utóbb, ha ezekkel a
„zöngicsékkel” szembesültem, habozás nélkül abbahagytam önkínzásomat, írójukat gondolat-szadistának
kikiáltva, magamat pedig potenciális mazochistának tekintve. Az előbbi szerzők
a szememben nem hitelesek.
Életem során két alapvető, és egymást kioltó megközelítéssel találkoztam. Az
egyik Czakó Gáboré, aki szerint naponta kell kortyolgatni valamennyit
valamelyik jó tollú magyar írótól vagy jól lefordított világhírességtől, mert
ez inspiráló lehet saját íráskészségemre. A másik véglet Heinrich Bölltől
származik. Ő úgy nyilatkozott, hogy alig olvas másokat. Nem szeretné, ha azok félrevinnék
őt szuverén stílusától. Én a két vélemény között „lébecolok”.
Valakinek a véleményét viszont megfogadtam. Egyik piarista arra biztatott, hogy
ismerkedjünk meg minél több (ön)életrajzzal, mert nincs érdekesebb,
tanulságosabb, mint az egyes emberek élettörténete, élete drámája. Ez bejött.
Könnyebb hírességek romantikus élettörténetével megismerkedni, mint számunkra
rejtett életet élő igazi hősök életét böngészni, jóllehet utóbbiaké olykor
sokkal fordulatosabb, érdekesebb, mint neves társaiké.
Mint említettem, az írásnak és az olvasásnak közük van egymáshoz. Magam
tinikoromban öntudatosodva elég rendszerességgel olvastam az ÉS-t. Megállapítottam,
hogy az ott megjelent írásokhoz hasonlókat bármikor képes volnék papírra vetni.
Íráskészségemre magyartanárom hívta fel több ízben a figyelmemet. Nem sokat
törődtem vele. Mindenesetre emlékszem: szerinte a gimn. érettségin az évfolyam
legjobb dolgozatát én alkottam. A tisztesség megkívánja, hogy beismerjem:
mindmáig jobban szeretek írni, mint olvasni. A blogot nekem (is) találták fel.
Ide írok. Írónak tekintem magamat. Mégpedig kötetek nélküli írónak. Szerencsésebb
körülmények között simán megjelenhetett volna néhány munkám. De nem vagyok elég
rámenős. A mai könyvkiadás a reklámozott és pedigrés írókat kultiválja. Nem
tartozom közéjük. A mai könyvkiadás rengeteg fércmunkát is kinyomtat, ha írója
állja a költségeit. Ez azért szemérmetlenség, mert igen sok gyenge munka tölti
meg a boltok polcait. Már leszámoltam vele, hogy bármilyen kötetet publikáljak.
Tudom, témánk az olvasás. Olvasni jó, olvasni fárasztó, olvasni azokat a könyveket
könnyű, amelyek megfogalmazásai nem fütyülnek el a fejünk fölött, de nem is redundánsak.
Olvasni azokat a könyveket nehéz, amelyek tőlem távol álló gondolatvilágba
szeretnének belevinni akaratom ellenére. De azokat is nehéz olvasni, amelyek
lapjait megfeszítve kell tartani, mert gerincük nem engedi meg a lapok rendes
megnyílását. (A XXI. sz.-ban ezt a technikai problémát seperc alatt meg kellene
oldani.)
Sok mindent mesélhetnék kedvenc könyvekről, de nem teszem. Elvégre se szeri se
száma az ilyeneknek. Igazán azok a legkedvesebb könyvek, amelyekből hosszú idő
elteltével is szóról szóra, vagy legalább tartalmilag idézni tudok. Általánosságban igaz, hogy törekszem néhány író teljes életművét elolvasni. Ilyen volt Tömörkény, Szabó Magda, de csaknem minden könyvét olvastam Karinthynak, Mórának stb.
4 megjegyzés:
Nagy igazság: olvasni akarni kell, ha nem sikerül ráhangolódni az író gondolkodására (ha egyáltalán van neki).
Kedves íróid nekem is rokonszenvesek, talán Szabó Magda a legkevésbé. Az ajtó - ezt kedvelem a könyvei közül.
Szabó Magdával próbáltam meg, hogy megértsem valakinek a gondolkozásmódját, észjárását. Helyette azon kaptam magam, hogy néha időmértékes a prózája. Nem csoda, költőként indult.
Ugye, a mérték. Néha hiányzik, néha túl sok van belőle. :) :)
Még két megjegyzés. Igazából kimaradt a posztból.
- A száguldó információk korában egyre inkább nyílik az olló a termelt és a megismerhető írott anyagok között.
- Egyik problémám eddig is az volt: Ha folyamatosan olvasok, mikor érek rá élni? És azt is kellene.
Megjegyzés küldése