A magzat választ

A magam hajdani mindenevő betűfaló lényéből az internet időigénye (naná, magas színvonalú - vagy nem, mert tévedni is lehet - blogok olvasására) valóban más olvasási szokások rabját formált.

De nem ezt szeretném taglalni, bár az is megérne egy bejegyzést, hogy hajdanában többnyire szerző-specifikusan olvastam, habzsoltam, míg kezembe került még és még egy-egy kötete. Így esett, hogy Jókai "kötelezősége" idején már az aktuális dolgozatot is az ő stílusában írtam - nem kis derültséget okozva tanáromnak.

A lányaim könyv-választásáról szeretnék szólni. A Nagy szinte kizárólag a Magyar népmeséket olvastatta velem, majd a már külvilági vonzódásával is alátámasztotta: ez az ő világa. A Kicsinek is próbáltam ilyen irányú ismereteket adni át, ő pedig fészkelődve-mozgolódva tudatta velem, mást akar hallani, mást akar olvasni. Az ő kedvence Dózsa György volt. Olyan odaadóan gyengéd sosem volt a bennem fejlődő baba, mint amikor ezt a három kötetbe foglalt művet olvastam. Érdekes, ő sokára tanulta meg a betű élvezetét (Vagy csak nekem volt fura, hogy a már olvasni tudó gyerekemet nem ragasztják oda a könyvek?) Aztán bepótolta. Bárhol, bármit, bármilyen pozitúrában. Most a kicsike lányán is látom, elbűvöli a betű.
Az unokáim magzati igényeiről sosem beszélgettem a lányaimmal. Lehet, most mégis rákérdezek, hátha az ő első anyai élményeik is hasonlóak lehettek, mint amivel ők ajándékoztak meg engem.