Szinte semmire, amit most felidézhetnék.
Ám arra igen, hogy negyedikből ötödikbe mentem, és ennek megfelelően szeretett Tanítónéninktől is le kellett köszönnünk - olyannyira, hogy neki az utolsó kisiskolásai voltunk. Még évekig látogattuk Piroska napján egy-egy cserepes tulipánnal.
Bár a felsős lét azért hozott újat. Megkaptunk anyanyelvünk közvetítőjének és oktatójának Fenákel Juditot, akit azonnal sikerült szívünkbe zárnunk. Szigorú volt - és emberséges. Kezdő tanárként is érezte, mennyire nagy szükségünk van az irányításra, túl a szaktárgyi biztonságán. Megadta, közben férjhez is ment, a férje is szorgalmasan jött velünk kirándulni, adott esetben nem restellte, hogy a kiskamaszokkal énekeljen. Szép emlékeket őrzök ezekről az utakról.
Na meg a testnevelés órák és a követelmények! Hamarosan kiderült, nem nyafogok, valami baj van a szívemmel és rövidesen gyógytornára soroltak át - nekem a 60 méteres futás maga volt a rémség és borzalom. Ugrani? Az irányt már kár is kérdezni. A vízszintes és függőleges gyakorlatilag csak a keresztrejtvényben nem haladta meg a képességeimet. Ott nem volt gondom, sőt, a matematika tanárnőnkkel sem, akinek a harisnyája elárulta, hogy a jelesei aznap hol fognak ülni, az évszak meg azt, mivel segítjük a háztartását, miközben végre hagyjuk őt dolgozni a nálunk gyengébbek felzárkóztatására. (Borsófejtés, eper csumázás, volt ott mindenféle, ha piaci napon a harisnya orra varrásokkal éktelenkedett. A két utolsó padból súgni sem lehetett.)
Azt meg sem kellene említenem, hogy szinte állandóan olvastam. Gyakorlatilag válogatás nélkül. Volt honnan meríteni, az otthoni könyvtár - ha netán a sajátom már nem volt elég vonzó - biztosította betűfaló lényem táplálékát.
Szerettem gyerek lenni.
Ám arra igen, hogy negyedikből ötödikbe mentem, és ennek megfelelően szeretett Tanítónéninktől is le kellett köszönnünk - olyannyira, hogy neki az utolsó kisiskolásai voltunk. Még évekig látogattuk Piroska napján egy-egy cserepes tulipánnal.
Bár a felsős lét azért hozott újat. Megkaptunk anyanyelvünk közvetítőjének és oktatójának Fenákel Juditot, akit azonnal sikerült szívünkbe zárnunk. Szigorú volt - és emberséges. Kezdő tanárként is érezte, mennyire nagy szükségünk van az irányításra, túl a szaktárgyi biztonságán. Megadta, közben férjhez is ment, a férje is szorgalmasan jött velünk kirándulni, adott esetben nem restellte, hogy a kiskamaszokkal énekeljen. Szép emlékeket őrzök ezekről az utakról.
Na meg a testnevelés órák és a követelmények! Hamarosan kiderült, nem nyafogok, valami baj van a szívemmel és rövidesen gyógytornára soroltak át - nekem a 60 méteres futás maga volt a rémség és borzalom. Ugrani? Az irányt már kár is kérdezni. A vízszintes és függőleges gyakorlatilag csak a keresztrejtvényben nem haladta meg a képességeimet. Ott nem volt gondom, sőt, a matematika tanárnőnkkel sem, akinek a harisnyája elárulta, hogy a jelesei aznap hol fognak ülni, az évszak meg azt, mivel segítjük a háztartását, miközben végre hagyjuk őt dolgozni a nálunk gyengébbek felzárkóztatására. (Borsófejtés, eper csumázás, volt ott mindenféle, ha piaci napon a harisnya orra varrásokkal éktelenkedett. A két utolsó padból súgni sem lehetett.)
Azt meg sem kellene említenem, hogy szinte állandóan olvastam. Gyakorlatilag válogatás nélkül. Volt honnan meríteni, az otthoni könyvtár - ha netán a sajátom már nem volt elég vonzó - biztosította betűfaló lényem táplálékát.
Szerettem gyerek lenni.
4 megjegyzés:
A Fenákel-Bárdos házaspár jó emlékeket hagyott nekem is. Pali tanársegéd volt az egyetemen, támogatott a történelmi materializmus nevű borzalom megértésében (nem sok sikerrel).
A matek és a harisnya összefüggését sem értem, de sebaj.
Ó, pedig nagyon egyszerű. A stoppolt harisnyát csakis a piacra vette föl, majd maradt rajta (mindannyiszor meg is jegyezte: tévedésből) tanári munkakörére is. Nekünk jelzés volt, hogy "konyházunk" az órán.
stali
szerintem te felnőttnek lenni is szeretsz:)
egyébként a napokban én is együtt kirándultam a Fenákel-Bárdos házaspárral, mögöttem ültek a buszban, ami Strasshofba vitt (és vissza is hozott... ( ezúttal)
aliz, nagyon szeretek utazni. Ez az utatok nekem is megrázó lett volna, pedig később születtem.
Az akkoriban tizenéves unokám lengyelországi utunkon úgy jött ki a táborból, hogy "ezt mindenkinek látnia kell, hogy ilyet SOHA többé".
Remélem, jól van a házaspár, mindkettőjükre sok szeretettel gondolok.
stali
Megjegyzés küldése