1957 előzményei. Ahogyan 56-ot átjárta a hazai és nemzetközi politika, ugyanúgy 57-et is. Amit
tudni lehet 56-ról. A szuezi válság miatt Nyugat és Amerika az olaj iránti
mohóságuknál fogva hanyagolták a magyarság elkeseredett harcát megszállóikkal
(az oroszok máig okkupaciaként emlegetik ittlétüket). A Szabad Európa Rádió
harcra buzdít, miközben Eisenhower elnök régen biztosította a SZU-t, hogy a
háború után kialakított status quo-hoz tartja magát, azaz csináljanak velünk az
oroszok, amit akarnak. És akartak. Hruscsov az 56-ban kivonult megszállókat
visszarendelte az országba, megostromolták a fővárost, és magyar elvtársaik még
56 végén vérfürdőt rendeztek védtelen ám általuk felhergelt tömegek ellen kb.
száz településen. Legalább 200 000 ember elhagyta az országot, köztük
számos rokonunk is. A SZER folyamatosan tájékoztatást adott azokról, akik
eredményesen kijutottak. Az itthon maradt rokonság védelme érdekében jeligés
üzenetek voltak ezek. A mieink jeligéje „Szemüveges Boldizsár” volt. Soha nem
hallottuk elhangzani ezt a jeligét, de a lényeg a lényeg, sértetlenül
kijutottak Nyugatra, és meg sem álltak New Yersey-ig. Hogy ott hogyan alakult a
sorsuk, arról unokatesóm, a velemkorú Ági számolt be hazalátogatásuk alkalmával.
Pszichikai problémákkal küszködtek évekig amiatt, hogy egy szín angol
társadalomba kellett beilleszkedniük azoknak, akik megszólalni se tudtak e
nyelven kiérkezésük idején. Még hozzátette: Kint sincs kolbászból a kerítés.
Valamivel jobban élnek, és rengeteget dolgoznak kevés szabadsággal, 65 éves
korukig.
De itt maradni sem volt diadalmenet. Bár oroszkönyvünk-füzetünk a fürdőkályhában végezte, és kb. negyed évig nyugati nyelveket tanultunk: mi franciát, március után újabb orosz könyveket kellett beszerezni, mert … csak. Igaz, hogy a zászlók közepéről kitépett Rákosi-címert nem állították vissza, de a forradalom idején használatba vett Kossuth-címert is likvidálták. Helyette Kádárék a kettőt kutyulták össze, persze kettőskereszt és Árpád-sávos vágások nélkül. Maradt a kalászok közti pajzs alak és egy csomóra kötött trikolor. A falakra visszakerültek a Lenin-képek, megkezdődött a tanítás, és megkezdődtek a politikai indíttatású perek is, melyeket több száz kivégzés és tízezrek meghurcolása kísért. (Ma is vannak közöttünk, akik mindezekkel a vérengzésekkel teljesen egyetértenek. Skizofrénné lett ekkortól az ország. Persze mindkét oldalnak voltak méltatlan cselekedetei. Ez háború esetén is emberfüggő valami.)
1956-ot tehát elárulta a Nyugat, még akkor is, ha befogadták a menekülteket. Még akkor is, ha E. Presley nagyszabású gyűjtésbe kezdett, s még akkor is, ha A. Camus, és J. Cocteau kiálltak a forradalom ideálja és tisztasága mellett, s párhuzamosan beismerték Ny. szégyenletes gyávaságát. Nemrégiben tudtam meg, hogy Franco katonákat akart Magyarországra küldeni, de az USA ellehetetlenítette az akciót. Persze voltak egyéni kezdeményezések a németek osztrákok, lengyelek részéről, de ezek erőtleneknek bizonyultak. Hadd emlékeztessek csak arra, hogy Varsó önkéntes véradók vérét hozta a magyar forradalmárok megsegítésére.
Vissza kell azonban kanyarodnom a saját életemre, mert arról szólna ez a fáma. Láttam a Köztársaság téren felakasztott és fáról levágott ávh-sok tetemeit, láttam a Rákóczi utat lebombázva, a MZs-körteret kockakövekkel elbarikádozva, láttam a vonuló orosz tankokat, láttam elesett, szénné égett katonákat, civileket is. Az iskolánkban botrányok fordultak elő. CSK, buzgó úttörővel magnót rejttettek el a szemétládában a balosok, hogy az egyik tanárunkról terhelő adatokat szerezzenek. Az akcióra a többi gyerek figyelmeztette a tanárt, aki pofonnal jutalmazta a besúgó gyereket. A tanárt persze azonnal kirúgták. Ha igaz, később szénhordásból élt. Más. Az osztály kapott egy svájci segélycsomagot, tele csokoládékkal. Én is kaptam egyet. Rajta a ceruzás üzenet: Schöne Weichnachten wünscht Karli.
Ötvenhétben a csehszlovákoktól meg nem erősített hírek szerint a megalakult Munkás-Paraszt Kormány kapott négy vagon gumibotot. Nem köszöntem még meg nekik. Az NDK viszont gyerekek ezreit vitte ki magukhoz felejteni, üdülni, játszva tanulni. Így kerültem február 1-től május 1-ig Heringsdorfba a Keleti-tenger partjára. Beemelem egyik saját visszaemlékezésemet erről.
A fekete-fehér tabló házat mutat. Szállodát. Falán felirat. Ferien. Helyszín a Keleti-tenger halászfaluja, Heringsdorf. Seestrasse 5. Az emeleti szoba ablaka gombostűvel átszúrva. Emlékeztetőül, hogy abban a szobában laktam-laktunk hárman gyerekek 1957. elején. Havazott. Kora délután naponta csendes pihenőnk volt. Ágyam az ablak mellett állt. Hanyatt dőlve az eget kémlelhettem. Ez történt az egyik februári délután is. A bordó bársonyfüggöny és a klöpli is zsinórok által vezérelve nyitott és zárt. Elhúztam hát a függönyt, mert esett akkor a hó. Emlékezetem szerint ekkor fordult elő velem utoljára, hogy átadtam magam a hóesés zavartalan szemlélésének. Mivel a látvány alá feküdtem, hosszan bámultam, hogyan pilinkéznek lefelé a pelyhek. Némelyik nekivágódott az ablaktáblának, mások gellert kaptak az üveget érintve, és tovább folytatták útjukat lefelé. Az olykor feltámadó szél irányt adott sodrásuknak, a szellő elültével pedig megint kiszámíthatatlan irányú táncba kezdtek a pihék. Gyanítom, hogy nem vonzották egymást, és igyekeztek megőrizni egyéni arcukat. Legalábbis erre utalt, hogy nem nőttek egyre nagyobb pelyhekké, hanem megmaradtak eredeti filigrán méretükben és formájukban. Óhatatlanul arra gondolok, hogy enyhe taszítás áll(hatott) fent köztük. Különben csakugyan tömbökben zuhantak volna a földre. Azt hiszem, órákig néztem játékukat. Akkor és ott, minden jó volt. Nem hiányzott semmi. Gondolom, hogy idillemnek az uzsonnára hívó kolompolás vetett véget. Naponta fél ötkor uzsonna volt. Ahhoz pedig ott kellett hagyni a látványt, és kettes sorokban lemenni az étterembe.
Naponta malom-csatákat vívtunk egymással a három hónapon keresztül. Azt hiszem, ez a játék az, amelynek a szabályait már a kisgyerek is átlátja, képes is alkalmazni, és eredményesen csatázni a felnőttek ellen, és még abban a tartományban van, melyet a felnőttek nem tartanak túl primitívnek és sablonosnak, mint pl. a sakkban a parasztháborút. Egy gyerek is képes csiki-csukit csinálni, képes felfogni az ugrálás előnyeit és olykor végzetes ellehetetlenülését, és még leköti a felnőttet is. Sokszor malmoztak velünk a nevelők. Biztosan így volt, egyiküknek– Heinrich – még a gúnynevére is emlékszem. Collingernek hívtuk. Kb. úgy nézett ki, mint az Arsenal focicsapat németektől importált kapusa, Jens Lehmann.
90 napot töltöttünk ott, május elsején érkeztünk haza.
Kedves, hangulatos hely volt, ahol hatalmas murit csaptak a helyiek. Jelmezes karnevált, utcai felvonulással. Ott vidámkodtak a szállónk előtt, hogy aszongya: ciki-caki-ciki-caki-haj-haj-haj. És táncikáltak élő zenére a háború vége után jó tíz évvel. Állítólag svédek lakták a környék üdülőit nyaranta.
A németek partvissal takarították a betonjárdát. Ki-ki a saját háza előtt. Sokat mesélhetnék élményeimről, de átadom a szót Márainak, mert a legnagyobb meglepetésemre írt róla, és mint ilyen, ez a falucska bekerült a világirodalomba. Ezt írja 1923-ban ARANYIDŐK címen: „Heringsdorf rosszhírű hely, igazságtalanul, mert vízre, földre, erdőre, házakra legkülönb tájék mégis ennek az unalmas tengernek mentén. Most oroszoké, orosz vendéglőkkel, árakkal, ruhákkal, nőkkel. Van egy-két amerikai, ezeket ritkán látni, mert többnyire a vízben vannak. Az oroszokat gyakrabban látni, mert soha sincsenek a vízben. A szép orosz nők és kifestett, kiparfümözött orosz devizőrök teljes fürdőkosztümben, papucsban, trikóban lejönnek kora reggel a strandra, rögtön leülnek a rulettasztal mellé, s ott tanyáznak estig. Ha a lármájuk elül, hallani egy percre a mögöttük felmorajló tengert.”
Ma Heringsdorf NSZK település. Szállóiban euróval fizet a vendég. A háromcsillagos hotelekben egy éjszaka 157€-tól indul. Ez durván40 000 ft . Én 90 napig
laktam itt. Az mai áron gyerekkedvezmény nélkül 3 600 000 Ft volna.
1957-ben persze más körülmények uralkodtak. Német vonat jött értünk. Azóta is tudom, hogy a WC vagy Frei vagy Besetzt állapotban van. Komárom előtt a vonat dülöngélt a hepehupás síneken és összevissza kanyargott. Attól tartottak a BM-ben, hogy hatalmas tempóban kirobog Csehszl.-ba egy diverzáns csapat? Kint kedves fogadtatást kaptunk. Odakint is gyakorolhattam hegedűn. Német népdalt játszottam a helyi tanár kottájából, a szobaasszonyok pedig beszálltak, és együtt énekelték velem a Volksliedet.
Mindünk teljes ruhatárát újra cserélték a jégeralsótól a sapkáig. Kaptunk zsebpénzt is. Ezen vettem egy karórát anyámnak, hogy viszonozzam, amiért pelenkámra cserélte egykor az övét. Persze ez UMF Ruhla-óra volt, nem sokáig működött szegény.
Visszagondolva megszépítette 57 elejét ez a kinti tartózkodás. Május elsején érkeztünk vissza. Csehszl. És Magyarország is zászlóktól vöröslött. Mondják, hogy hatalmas embertömeg vonult fel Budapesten. 56–57-es tanévben negyedikes voltam a Telepes utcai iskolában. Rajztanárunk Bene Géza, festőművész volt. Mivel vissza kellett helyezni a falra az elpusztított Lenin-képeket, sorra jártak hozzá az osztályok megbízottjai, hogy rajzoljon Lenint nekik, mert november 7-én már a falakon kellett lenni minden osztályban ezeknek a képeknek. Azóta a Leninek mind lekerültek a falakról. Hogy ma hol vannak, nem tudom. Mindenesetre Bene-grafikák voltak ezek, melyeket a mester kb. egy perc alatt sikerített az eléje tolt papírokra. Egy kopasz ív, egy sörte bajusz, egy furcsavágású szem, és kész.
Karácsonyra már csomagot kaptunk az amerikai rokonoktól, benne használt ruhák és leltár kézzel írva. Sokáig méláztam rajta, hogy mit is jelenthet a fírfüng, mígnem megfejtettem: férfiing.
De itt maradni sem volt diadalmenet. Bár oroszkönyvünk-füzetünk a fürdőkályhában végezte, és kb. negyed évig nyugati nyelveket tanultunk: mi franciát, március után újabb orosz könyveket kellett beszerezni, mert … csak. Igaz, hogy a zászlók közepéről kitépett Rákosi-címert nem állították vissza, de a forradalom idején használatba vett Kossuth-címert is likvidálták. Helyette Kádárék a kettőt kutyulták össze, persze kettőskereszt és Árpád-sávos vágások nélkül. Maradt a kalászok közti pajzs alak és egy csomóra kötött trikolor. A falakra visszakerültek a Lenin-képek, megkezdődött a tanítás, és megkezdődtek a politikai indíttatású perek is, melyeket több száz kivégzés és tízezrek meghurcolása kísért. (Ma is vannak közöttünk, akik mindezekkel a vérengzésekkel teljesen egyetértenek. Skizofrénné lett ekkortól az ország. Persze mindkét oldalnak voltak méltatlan cselekedetei. Ez háború esetén is emberfüggő valami.)
1956-ot tehát elárulta a Nyugat, még akkor is, ha befogadták a menekülteket. Még akkor is, ha E. Presley nagyszabású gyűjtésbe kezdett, s még akkor is, ha A. Camus, és J. Cocteau kiálltak a forradalom ideálja és tisztasága mellett, s párhuzamosan beismerték Ny. szégyenletes gyávaságát. Nemrégiben tudtam meg, hogy Franco katonákat akart Magyarországra küldeni, de az USA ellehetetlenítette az akciót. Persze voltak egyéni kezdeményezések a németek osztrákok, lengyelek részéről, de ezek erőtleneknek bizonyultak. Hadd emlékeztessek csak arra, hogy Varsó önkéntes véradók vérét hozta a magyar forradalmárok megsegítésére.
Vissza kell azonban kanyarodnom a saját életemre, mert arról szólna ez a fáma. Láttam a Köztársaság téren felakasztott és fáról levágott ávh-sok tetemeit, láttam a Rákóczi utat lebombázva, a MZs-körteret kockakövekkel elbarikádozva, láttam a vonuló orosz tankokat, láttam elesett, szénné égett katonákat, civileket is. Az iskolánkban botrányok fordultak elő. CSK, buzgó úttörővel magnót rejttettek el a szemétládában a balosok, hogy az egyik tanárunkról terhelő adatokat szerezzenek. Az akcióra a többi gyerek figyelmeztette a tanárt, aki pofonnal jutalmazta a besúgó gyereket. A tanárt persze azonnal kirúgták. Ha igaz, később szénhordásból élt. Más. Az osztály kapott egy svájci segélycsomagot, tele csokoládékkal. Én is kaptam egyet. Rajta a ceruzás üzenet: Schöne Weichnachten wünscht Karli.
Ötvenhétben a csehszlovákoktól meg nem erősített hírek szerint a megalakult Munkás-Paraszt Kormány kapott négy vagon gumibotot. Nem köszöntem még meg nekik. Az NDK viszont gyerekek ezreit vitte ki magukhoz felejteni, üdülni, játszva tanulni. Így kerültem február 1-től május 1-ig Heringsdorfba a Keleti-tenger partjára. Beemelem egyik saját visszaemlékezésemet erről.
A fekete-fehér tabló házat mutat. Szállodát. Falán felirat. Ferien. Helyszín a Keleti-tenger halászfaluja, Heringsdorf. Seestrasse 5. Az emeleti szoba ablaka gombostűvel átszúrva. Emlékeztetőül, hogy abban a szobában laktam-laktunk hárman gyerekek 1957. elején. Havazott. Kora délután naponta csendes pihenőnk volt. Ágyam az ablak mellett állt. Hanyatt dőlve az eget kémlelhettem. Ez történt az egyik februári délután is. A bordó bársonyfüggöny és a klöpli is zsinórok által vezérelve nyitott és zárt. Elhúztam hát a függönyt, mert esett akkor a hó. Emlékezetem szerint ekkor fordult elő velem utoljára, hogy átadtam magam a hóesés zavartalan szemlélésének. Mivel a látvány alá feküdtem, hosszan bámultam, hogyan pilinkéznek lefelé a pelyhek. Némelyik nekivágódott az ablaktáblának, mások gellert kaptak az üveget érintve, és tovább folytatták útjukat lefelé. Az olykor feltámadó szél irányt adott sodrásuknak, a szellő elültével pedig megint kiszámíthatatlan irányú táncba kezdtek a pihék. Gyanítom, hogy nem vonzották egymást, és igyekeztek megőrizni egyéni arcukat. Legalábbis erre utalt, hogy nem nőttek egyre nagyobb pelyhekké, hanem megmaradtak eredeti filigrán méretükben és formájukban. Óhatatlanul arra gondolok, hogy enyhe taszítás áll(hatott) fent köztük. Különben csakugyan tömbökben zuhantak volna a földre. Azt hiszem, órákig néztem játékukat. Akkor és ott, minden jó volt. Nem hiányzott semmi. Gondolom, hogy idillemnek az uzsonnára hívó kolompolás vetett véget. Naponta fél ötkor uzsonna volt. Ahhoz pedig ott kellett hagyni a látványt, és kettes sorokban lemenni az étterembe.
Naponta malom-csatákat vívtunk egymással a három hónapon keresztül. Azt hiszem, ez a játék az, amelynek a szabályait már a kisgyerek is átlátja, képes is alkalmazni, és eredményesen csatázni a felnőttek ellen, és még abban a tartományban van, melyet a felnőttek nem tartanak túl primitívnek és sablonosnak, mint pl. a sakkban a parasztháborút. Egy gyerek is képes csiki-csukit csinálni, képes felfogni az ugrálás előnyeit és olykor végzetes ellehetetlenülését, és még leköti a felnőttet is. Sokszor malmoztak velünk a nevelők. Biztosan így volt, egyiküknek– Heinrich – még a gúnynevére is emlékszem. Collingernek hívtuk. Kb. úgy nézett ki, mint az Arsenal focicsapat németektől importált kapusa, Jens Lehmann.
90 napot töltöttünk ott, május elsején érkeztünk haza.
Kedves, hangulatos hely volt, ahol hatalmas murit csaptak a helyiek. Jelmezes karnevált, utcai felvonulással. Ott vidámkodtak a szállónk előtt, hogy aszongya: ciki-caki-ciki-caki-haj-haj-haj. És táncikáltak élő zenére a háború vége után jó tíz évvel. Állítólag svédek lakták a környék üdülőit nyaranta.
A németek partvissal takarították a betonjárdát. Ki-ki a saját háza előtt. Sokat mesélhetnék élményeimről, de átadom a szót Márainak, mert a legnagyobb meglepetésemre írt róla, és mint ilyen, ez a falucska bekerült a világirodalomba. Ezt írja 1923-ban ARANYIDŐK címen: „Heringsdorf rosszhírű hely, igazságtalanul, mert vízre, földre, erdőre, házakra legkülönb tájék mégis ennek az unalmas tengernek mentén. Most oroszoké, orosz vendéglőkkel, árakkal, ruhákkal, nőkkel. Van egy-két amerikai, ezeket ritkán látni, mert többnyire a vízben vannak. Az oroszokat gyakrabban látni, mert soha sincsenek a vízben. A szép orosz nők és kifestett, kiparfümözött orosz devizőrök teljes fürdőkosztümben, papucsban, trikóban lejönnek kora reggel a strandra, rögtön leülnek a rulettasztal mellé, s ott tanyáznak estig. Ha a lármájuk elül, hallani egy percre a mögöttük felmorajló tengert.”
Ma Heringsdorf NSZK település. Szállóiban euróval fizet a vendég. A háromcsillagos hotelekben egy éjszaka 157€-tól indul. Ez durván
1957-ben persze más körülmények uralkodtak. Német vonat jött értünk. Azóta is tudom, hogy a WC vagy Frei vagy Besetzt állapotban van. Komárom előtt a vonat dülöngélt a hepehupás síneken és összevissza kanyargott. Attól tartottak a BM-ben, hogy hatalmas tempóban kirobog Csehszl.-ba egy diverzáns csapat? Kint kedves fogadtatást kaptunk. Odakint is gyakorolhattam hegedűn. Német népdalt játszottam a helyi tanár kottájából, a szobaasszonyok pedig beszálltak, és együtt énekelték velem a Volksliedet.
Mindünk teljes ruhatárát újra cserélték a jégeralsótól a sapkáig. Kaptunk zsebpénzt is. Ezen vettem egy karórát anyámnak, hogy viszonozzam, amiért pelenkámra cserélte egykor az övét. Persze ez UMF Ruhla-óra volt, nem sokáig működött szegény.
Visszagondolva megszépítette 57 elejét ez a kinti tartózkodás. Május elsején érkeztünk vissza. Csehszl. És Magyarország is zászlóktól vöröslött. Mondják, hogy hatalmas embertömeg vonult fel Budapesten. 56–57-es tanévben negyedikes voltam a Telepes utcai iskolában. Rajztanárunk Bene Géza, festőművész volt. Mivel vissza kellett helyezni a falra az elpusztított Lenin-képeket, sorra jártak hozzá az osztályok megbízottjai, hogy rajzoljon Lenint nekik, mert november 7-én már a falakon kellett lenni minden osztályban ezeknek a képeknek. Azóta a Leninek mind lekerültek a falakról. Hogy ma hol vannak, nem tudom. Mindenesetre Bene-grafikák voltak ezek, melyeket a mester kb. egy perc alatt sikerített az eléje tolt papírokra. Egy kopasz ív, egy sörte bajusz, egy furcsavágású szem, és kész.
Karácsonyra már csomagot kaptunk az amerikai rokonoktól, benne használt ruhák és leltár kézzel írva. Sokáig méláztam rajta, hogy mit is jelenthet a fírfüng, mígnem megfejtettem: férfiing.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése