1957

Gondolkoztam, mit és hogyan írjak le erről az évről. Beszéltem már az ekkor és ennek kapcsán történtekről itt a blogban is, más éveknél és más témákban, és kerülni akarom a pátoszt és a sajnálatot is.
Akkor jöjjenek csak a tények felsorolásszerűen.

Az évet gipszben kezdtem - négyhónapos voltam ekkor - mert csipőficamot állapítottak meg. Kimerevítő, pici gipsz volt, amit - az elbeszélések szerint - három hónapig kellett viselnem. Nem tudom, miért őrizte meg anyu, de sokáig megvolt még, láttam is, milyen volt. Aztán valahogy nyoma veszett az idők folyamán.

'56 decemberében édesapámat még kiengedték az első letartóztatásból, mert a Ganz-gyár sztrájkba lépett miatta. Elengedték, mert tudták, hogy később úgyis a félelem lesz az úr. A szüleim is sejtették, hogy csak időt nyertek, ezért januárban, egy este, gyorsan elhívták a papot, aki itthon megkeresztelt, legalább az legyen meg.

Édesapámat május 13-án este vitték el végleg, éppen anyu születésnapját ünnepelték, a nagynénémék voltak itt vendégségben. Hárman jöttek házkutatásra ebbe a csöpp lakásba. Még a kiságyam matracát is fölvágták, fegyvert kerestek. Nem találtak, nem is ez volt a vád, csak jól jött volna hozzá.
Anyunak hosszadalmas és kétségbeesett levelezéssel, kérelmekkel és az evangéliumbeli, a bírót zaklató asszony kitartásával sikerült megtudnia, hogy él-e még, és melyik börtönbe került. Olvastam az átütőpapírra irt, indigós levélmásolatokat.
Már iskolába jártam, amikor édesapám hazajött.

Anyut azonnal kitették az állásából, és sokáig sehova nem vették föl. Nagymamám odaköltözött hozzánk, hogy segítségünkre legyen. A gyerekorvos, ha hozzánk jött, itthagyott pénzt az orvosságokra. Karácsonyra egy fényképet kapott a hálás pácienstől. Mások is segítettek, sokan, több köszönő fénykép is készült, egy megmaradt: