Kisgyerek a nagy falak tövében

Hatéves koromban még olyan kicsi voltam, hogy nem vettek föl az iskolába, inkább visszatartottak még egy évre. Azalatt ugyan nem nőttem olyan sokat, de akkor már nem volt mit tenni, engedtek. El lehet képzelni, milyen kicsinek is érezhettem magamat a Budapesti Tanítóképző Intézet patinás falai között! Az  eredeti nevén Tanítóképezde 1911-ben épült, amikor még volt hely és gondolat a tágas terek kialakításához. Éppen emiatt a tágasság miatt méretei nem nyomasztóan, inkább lenyűgözően hatottak rám, legalábbis ilyen emlékeim vannak az ott töltött négy évről. Sajátos iskola volt több okból is: az Intézetnek kellett egy gyakorlóiskola, hát működtették az alsó négy évfolyammal, szokatlan volt ez a nyolcéves iskolák között, mint ahogy az is, hogy itt csak délelőtt volt tanítás. Rendhagyó volt az is, hogy mi nem köpenyt viseltünk, hanem szürke blúz és sötétkék rakott szoknya volt az egyenruhánk, mint egy régi iskolában :)

Az épület maga is őrizte a régi korok hangulatát, méltóságát, nem volt gyerekzsivaj, folyosón rohangászás, igazi intézet volt még a kisdiákoknak is. Nem tudom, hogy szerettem-e, értettem-e akkor a letisztultságot, az erőt, amit üzent. Ha visszagondolok, inkább csak érzések, hangulatok jönnek elő, nem pedig események. Eltelt a négy év, kiléptem kétszárnyú, nagy kapuján, és bár itt van csak pár utcányira, majd' ötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra bemenjek.

Az épület százéves évfordulója alkalmából, 2011-ben, az Örökség-napokon került föl a programok közé, hogy vezetett sétával meglátogatható. Furcsa módon nagyon vágytam arra, hogy ott legyek, és a látogatás nem okozott csalódást. Megtaláltam, mindent, ami bennem élt,  ráadásul szebben, fénylőbben. Csak a méretek arányai változtak; most már megértettem az épület szavát, inkább körülölelt, mintsem rám nehezedett. A többit mondják el az akkori képek:

A főlépcsőház - hát csoda, hogy kicsinek éreztem magamat benne?

Ilyen volt az osztálytermek bejárata. A falak olajfestékes sárgák (zöldek?) voltak szegélycsíkkal.

A végeláthatatlan folyosó... akkoriban szürke, nagy kőkockákkal. A falon történelmi festmények nyomatai voltak, a mi osztályunkkal szemben az Egri nők, sosem felejtem el, ahogy öntötték a szurkot minden szünetben.

Ezt mi nem láthattuk, be volt falazva az egyik lépcsőfordulóban. Még jó, hogy amikor már lehetett, volt, aki tudott róla. Pedig mindennap láthattuk volna, és úgy emlékeznék rá, mint az egri nőkre. Talán még a neveket is tudnám...