Behunyom a szemem és látom. A lépcső ívét, a betonba nyomott mintát, a verandaajtó kilincsét, a régi padlóburkoló lapokat a folyosón, a hajópadlót a szobákban, a szoba háborús üvegét, az egy ablakszemen belüli két üveg összeillesztését, minden ajtó rézkilincsét, a szoba cserépkályháját, mindent.
Ez volt az otthonunk.
A végén már csak én laktam benne, anyám is leköltözött hozzánk Szegedre, csak én jártam vissza dolgozni és aludtam otthon, Kormos kutyával együtt. Ketten maradtunk.
Aztán eladtuk, az új tulaj meg lebontotta a házat.
Évekig az utcába sem mentem be.
Fájt, hogy nem volt ott- még akkor is, ha nem lett volna értelme megtartani, mert kihalt belőle nagyapám, nagyanyám és apám is. Anyám egyedül nem volt ott jó helyen, nem bírt a nagy házzal-kerttel.
Aztán vagy tíz év múlva, amikor már régen állt az új épület a portán és egy kávézó is nyílt a földszinten, vettem egy nagy levegőt, bementem, kértem egy kávét és leültem a sarokba.
Mire kihozta a kisasszony a kávét, már nagy könnycseppek gördültek le az arcomon. Kérdezte a felszolgáló, hogy valami baj van?
Mondtam nem, nincs semmi. Csak itt, ebben a sarokban volt a nagyanyám ágya, és én most a nagyanyám ágya helyén ülök...
Talán nem is értette. Még annyira fiatal volt. Idő kell, hogy ragaszkodni tudjunk a dolgainkhoz.
Egyre igazságtalanabbnak érzem, hogy a dolgok elmúlnak, visszahozhatatlanul és már csak sokasodó emlékeimben élnek.
Azt hiszem öregszem.
12 megjegyzés:
Szép.
Igen. Szép és igaz.
Megőrizzük, hajaj, de milyen mélyen!
stali
Az idő természete egy nagy kitolás az emberrel. Némi engedmény, hogy a szempillánk mögött megőrizhetünk valamit. Olyan szépen írtad meg!
De ahogy rácsukjuk azt a szempillát, azonnal olyan valóságos, kézzelfogható lesz, mintha bármikor csak oda kellene menni, és ott lehetne folytatni, mint amikor eljöttünk onnan. Mintha nagyanyám is ott várna az ebéddel az alsókonyhában.
Pedig már évtizedek óta nálam van az egyetlen megmaradt Zsolnay kávéscsészéje, és amikor abból iszom reggel a kávémat mindig rágondolok...
Csinálunk egy tablót fotókból! Én egy Rosenthal csészéből iszom, szintén örökség. De lehet fajansz, cserép vagy műanyag, az a lényeg, kinek az arcát látjuk mögötte.
Csentrös-fotók tablója. Erre gondoltam.
Bloganyja? mit szólsz az ötlethez?
Hoppá, csak most veszem észre, hogy itt tervek szövődnek! Én benne vagyok, de mi az a csentrös? vagy tudnom kéne, csak nem kapcsolok?
(De ugye nem muszáj mindenkinek saját magát is rátenni a fotóra?)
Alföldi nagyanyám a "csetrös" szót használta, míg a dunántúli családban a "csetresz" járta... Ha ugyan erre a mindenfajta apró-cseprő, esetleg szedett-vedett edényfélére gondolt Klári...
Igen, erre gondoltam. A Szinnyei Tájszótárban "csetrös" , zárójelben, de kurzívval szedve: "csentrös" Szeged környékén a cserépedények gyűjtőneve.(Csak úgy eszembe jutott a régi edényekről a régi szó.)
Ja, vagy úgy! Én a csetreszt ismerem, és használom is (mármint a szót). :)
Megjegyzés küldése