Egy a változások közül

Mint már annyiszor, most is kiderült, hogy ahányan vagyunk, annyiféleképpen értelmezzük ugyanazt a témát. Én egészen egyszerű, földhözragadt módon közelítem meg és saját belső változásaim közül mutatok egyet.

Magamról el nem tudtam volna képzelni akár még 10 évvel ezelőtt sem, hogy új ismeretségeket kössek önszántamból, nem kényszerből, csak úgy, lazán, örömmel. Ha valaki rá akart venni, be akart vinni egy társaságba, mondván, "megismerkedhetsz másokkal", mindig azt feleltem, nem akarok, elég nekem annyi ismerős, amennyi van - és komolyan is gondoltam, tényleg így is éreztem.  Idegenek jelenlétében feszélyezve éreztem magam, de annyira, hogy például annak idején a menzán mindig rettentően zavart, hogy végig kell mennem az asztalok között, mielőtt leülnék, vagy amikor ebéd után kimegyek onnan. Úgy éreztem, mindenki engem néz, pedig nyilvánvalóan a kutya se törődött velem. 

Aztán magam lepődtem meg legjobban, - csak utólag ébredve rá a változásra - amikor néhány éve minden gond nélkül találkoztam olyanokkal, akikkel a blogvilágban addig csak kommentekben, emailekben érintkeztünk. Négy-öt ilyen találkozásom volt, sőt egyszer a Margit-hídnál szólítottam le valakit (az a bizonyos régi énem ilyet se tett volna), akivel évek óta olvastuk egymást és ráismertem a blogjában szereplő képek alapján.  Majd pedig nagy lelkesedéssel vettem részt egy igen jól sikerült találkozón, ahol összejöttünk heten, akik addig csak egymás blogjait olvasva és azokon keresztül kommunikálva ismertük egymást, de addig tulajdonképpen idegenek voltunk.

Mondhatná valaki, hogy lám, mit tesz az internet, de nem erről van szó,  mert ezt a változást több más vonatkozásban is érzem, csak itt ez a példa látszott a legszemléletesebbnek. Az ember változik.