Minden az utcán dől el 2.

Pontosan emlékszem, 1991. december 17. volt, azt is tudom, hogy keddre esett. Éppen olyan ködös, nyirkos, hideg téli nap volt, mint a mai. Már a sokadik kört róttam az egyik minisztérium több utcára kiterjedő,  hatalmas tömbje körül, mert szokásom szerint, jóval a kellő időpont előtt értem oda. Megilletődötten köröztem, kicsi ember a nagy ház tövében, a gondolattól is elfogódva, hogy én majd esetleg itt dolgozzak? Itt, ahonnan az egész országot? Egy ilyen helyen, aminek története, sőt történelme van?
Merész kalandnak tűnt a sokéves vendéglátós és idegenforgalmi gyakorlattal ez a váltás, de vonzott is a próbatétel, főleg, hogy az eredeti szakterületemről már azelőtt egy évvel továbbléptem, de az a döntés nem bizonyult túl szerencsésnek, viszont elvezetett ehhez a lehetőséghez. És hozzá kell venni, hogy 91-ben még lobogott bennünk a rendszerváltás lelkesedése, tenni akarása, lendülete; ha szükség van rám, itt vagyok!

Meg fáztam is, egyre jobban, hát tágra nyílt szemekkel, ámulón, mégiscsak beléptem a kapun. Mai szóval azt mondanánk, állásinterjúra mentem, de akkor még nem ismertük ezt a fogalmat, tehát csak beszélgetésre. Nem tudtam igazán, mire is mondok igent. Közigazgatás - mi is az?

Január 2-án - bár akkor is korán érkeztem, emlékszem a még kihalt épületre -  már alig ácsingóztam az utcán a belépés előtt, hiszen én mostantól itt dolgozom!

Ma már otthonosan lépem át a ház kapuját, majdhogynem negyedszázad elteltével, és remélem, hogy a nyugdíjig hátralevő hét-hat-öt-négy év alatt is ezt tehetem. Most már tudom, mire vállalkoztam, és nem bántam meg sose. Voltak vargabetűk, szándékom ellenére. Amikor (az egyik kormányváltás után) kidobtak az ajtón, visszajöttem az ablakon, mint annyian, akik - és most pátoszos leszek - fölesküdtek a köz szolgálatára, és ebben a házban élték az életüket. Nem lehet olyan könnyen megválni innen.

Ami pedig szomorú aktualitást ad a bejegyzésnek, (nem, nem a dátum egyezősége, azt csak most vettem észre :) - hanem, hogy a hétvégén mondta be a rádió annak a volt helyettes államtitkárnak a halálhírét, aki akkor fölvett, és utána három éven át közvetlen főnököm is volt. Jólesett, hogy minden oldal tisztelettel, megbecsüléssel emlékezett meg róla, emberi tartásáról, szakmai hozzáértéséről. Én ezeken felül még hálával is gondolok rá.