Már szépen megírtam, és szépen el is tűnt.
Akkor rövidebbre fogom, bár marad a tény: mindkettő gyermekeim apjához köthető.
Az első, amikor - még középiskolásként - gyermekeim leendő apja látva, hogy nem vagyok kész a végleges kapcsolatra, rákérdezett, hogy van-e értelme még ellátogatnia városunkba. Mert ez tőlem függ. Ha nem őt választom, hát akkor többé nem látom. És én döntöttem. Nem, nem könnyen, ám nagyon is könnyek között.
Évek múltak, hosszú jegyesség után összeházasodtunk, a második házassági évfordulónkra (mellesleg a születésnapjára) érkezett első gyermekünk. Aztán teltek az évek, a jövő nem volt oly szép, mint boldog lányságom idején, mire a második gyerek is megszületett (részemről tudatos döntés volt, mert a Nagy egyre rondábban kezdett egyke lenni), már az árnyoldalak voltak a dominánsak. A párkapcsolatban, mert kintről ez nem látszott. Megtanultam, milyen a páros magány, megtanultam sok-sok olyan elemet, amiről nem is álmodtam korábban. Mígnem egy újabb érzelmi zsarolás következtében kikötöttem a Pszichiátrián. Ahol önbizalmam roncsai közül sikeresen feltámadtam, majd onnan szinte egyenesen mentem a válókeresettel rendezni a jövőnket.
Sok-sok éve ennek is. És ha ma megkérdezi bárki a gyerekeinket, azt mondják: így volt ez jó.
Akkor rövidebbre fogom, bár marad a tény: mindkettő gyermekeim apjához köthető.
Az első, amikor - még középiskolásként - gyermekeim leendő apja látva, hogy nem vagyok kész a végleges kapcsolatra, rákérdezett, hogy van-e értelme még ellátogatnia városunkba. Mert ez tőlem függ. Ha nem őt választom, hát akkor többé nem látom. És én döntöttem. Nem, nem könnyen, ám nagyon is könnyek között.
Évek múltak, hosszú jegyesség után összeházasodtunk, a második házassági évfordulónkra (mellesleg a születésnapjára) érkezett első gyermekünk. Aztán teltek az évek, a jövő nem volt oly szép, mint boldog lányságom idején, mire a második gyerek is megszületett (részemről tudatos döntés volt, mert a Nagy egyre rondábban kezdett egyke lenni), már az árnyoldalak voltak a dominánsak. A párkapcsolatban, mert kintről ez nem látszott. Megtanultam, milyen a páros magány, megtanultam sok-sok olyan elemet, amiről nem is álmodtam korábban. Mígnem egy újabb érzelmi zsarolás következtében kikötöttem a Pszichiátrián. Ahol önbizalmam roncsai közül sikeresen feltámadtam, majd onnan szinte egyenesen mentem a válókeresettel rendezni a jövőnket.
Sok-sok éve ennek is. És ha ma megkérdezi bárki a gyerekeinket, azt mondják: így volt ez jó.
2 megjegyzés:
Ezen meditáltam: vajon minden fordulópont döntés eredménye?
(Nem tudtuk, milyen borzasztó időket élünk, és később a miénknél sokkal rosszabb élethelyzetek álltak elő...)
Talán később, a döntés következményeinek felleltárazása alkalmából kapja meg a minősítést: sorsfordító volt.
Ám azt sosem tudjuk meg, "mi lett volna, ha". Mert nem az lett.
Egyébként fordulópont jöhet szerintem kintről is, hajaj, de mennyire!
stali
Megjegyzés küldése