Sajnos, az évenként május végén megrendezett osztálytalálkozókra eddig csak egyszer sikerült elmennem. Akkor is nagyon furcsa érzés fogott el: volt, akit nem ismertem fel... Belémvillant: lehet, hogy engem is ilyen furcsa érzések közepette próbálnak a többiek "kitalálni"?... Nagyon felforgatott az idő múlásával történő effajta nyers szembesülés. Ha apránként, nap mint nap találkozunk jeleivel, a cseppenként adagolt méreg kevésbé fájdalmasan szívódik fel, ha a végeredmény ugyanaz marad is.
A ballagást természetesen követte az érettségi. Szokásom szerint - ami, sajnos, máig is megmaradt: a prokrasztináció, csak akkor még nem ismertem ezt a "tudós" nevét, és egyszerűen ellenállhatatlan halasztgatási ingernek hívtam - az előttem álló hetekben gyönyörködve napoztam az udvar gyepén, s a matematika tételekre csak az utolsó éjszaka maradt. Nem is feküdtem le, mert a vonatom meg reggel 5-kor indult, hogy fél 8-ra beérhessek az iskolába. Igy fejemben, ha nem is mélyen bevésve, de viszonylag frissen benn volt minden. Mindig bíztam szerencsés csillagomban, mely most se hagyott cserben. A 4 év alatti ötösök és az orosz verseny országos döntőjének (azt hiszem, negyedik, vagy nyolcadik, már nem emlékszem, de az első tízben) helyezettjeként mentesítettek az írásbeliktől minden tárgyban. Ennek ellenére visszatérő rémálmom, hogy matek érettségin állok a táblánál teljes légüres térben és megbuktatnak...
Aztán jött az egyetem. A szükséges 20 pontból tízet kitett az érettségi, a többit felvételin szereztem meg. Még emlékszem a lámpalázra, amely a folyosón emésztett a vizsgára várva, miközben a többiek szerint semmi sem látszott rajtam, s ezért rettentő magabiztosnak hittek. Pedig ez egyik legfőbb hiányosságom ma is...
Orosz-francia szakra mentem a szegedi József Attila Tudományegyetemre. Orosz tagozatról jövet, nyelvi szintem jó volt, amit a franciáról nem mondhattam el, hiszen csak heti 3 órában tanultuk, azt is elég gyengécske színvonalon. Még Sipkáné Rózsi néni erőfeszítései sem tudták a negyedik évben felsrófolni lemaradott színvonalunkat. Ez a hátrány az egyetemen is megmaradt, sőt, még fokozódott a szovjetunióbeli másfél év alatt, mely franciából teljesen kiesett. Azóta azonban igencsak behoztam a hátrányt!...
Szeged volt a "nagyváros", melyet meg kellett szokni, alkalmazkodni hozzá a falusi környezet után. Albérletben laktam először az Anna-kútnál és villamossal jártam a Petőfi sugárútra, a Bölcsészkarra, ahol megilletődva koptattam az öreg lépcsőket és az Auditorium Maximum padjait. Hamarosan megszokott és meleg lett minden. Ez az egyik természetes adottságom, elismerem: az alkalmazkodás, a legyökerezés, a megmelegedés új környezetben, új emberek között...
11 megjegyzés:
Így kerültük el egymást.
Bár a Bethlenesek közül is sokan ismerősként maradtak emlékezetemben, nekünk a Frankelesek voltak az igazi társak.
Te hol érettségiztél, kedves K.?
Szegeden. De sokat jártam is át, meg természetjáróként rendszeres volt a kapcsolat Hódmezővásárhellyel.
Meglepő, hogy a Lomonoszov egyetemen nem volt francia szak. De nem baj, legalább jó nyelvi szinten tudod az oroszt is.
Klári, nem a Lomonoszov-on voltunk, hanem a Пединститут им. Ленина-n. S az év csak az orosszal telt, valamint politikai gazdaságtan és párttörténet (a КПСС-é, persze) tartozott még az élvezetekhez, melyekből természetesen vizsga volt év végén. Az összesből, valamint az elmaradt tárgyakból hazatérve szigorlat szeptemberben!
Rózsa, elismeréssel olvasom, milyen "élvezhető" éveket töltöttél a Szajuzban.
Az itthoni szigorlat stb. rossz álmomban se jöjjön elő.
Hát, én is kettest kaptam párttörténetből (a magyaréból)... Ez volt életem legrosszabb jegye, de örültem neki, halasztott vizsga volt szeptemberben a Sz.U-ból megtérve, és nem nagyon tudtuk (se nem akaródzott) megszerezni az anyagot sem nyári szünet alatt, képzelheted! Így megszánásból nem rúgott ki a tanár, akit nem is ismertem, de megjegyezte, hogy a halvány fogalmakkal se vagyok tisztában... Messzemenően igaza volt...
Rózsa, ugye, azóta sem hiányoznak ezek a fogalmak?
Így jártam a Világgazdaságtan c. tantárgyból megtanulandókkal, igaz, ez az a vizsgám, amihez nem kötött semmi észérv, jobban sikerült. Érzelmi kapcsolatba sem kerültem a tananyaggal, alig vártam, hogy - a már hagyományos előző napi mozi után - mielőbb megszabaduljak.
Igen, vannak anyagok, melyek azóta teljesen kimentek a fejemből. S amikor észrevettem, hogy magát halálra tanuló csoporttársaméban se maradt meg több, sőt!..., akkor mintegy igazolva láttam velemszületett prokrasztinációs hajlamomat...
Jó ez a fénykép. Nagyon hangulatos!
Már nem is tudom, ki kattintotta le, kitől kaptam... Ez az egy maradt belőlünk, azt hiszem, sírhattam, mert hirtelen tudatossá vált bennem az ún. "felnőttkor kapuja"...
Megjegyzés küldése