Elkutyásodás

A  háború után mindenki várt valakit.
Anyám várta haza P-t, aki - ahogy apám később mondogatta anyámnak, a mikor kacagtató semmiségen valami nézeteltérés volt köztük, hogy bezzeg Péter komámnak volt igaza, inkább megbúvott egy bokor alatt...
Apámat várta haza az anyja, aki özvegy volt már akkor és apám lépett elő családfenntartóvá. Jöttek-mentek a koszos, szakadt ruhás, csontsovány borostás-szakállas, rongyokba öltözött emberek. Nagyanyám arra lépett ki a házból, hogy a kutya furcsán nyüszít, szűköl, csahol, vakkant, viháncol, csaholva rohangál, majd kibújik a bőréből és egy toprongyos csavargót ugrál körül az udvaron. Nagyanyám csak állt és nézte az ember és a kutya kettősét és félve szólt az emberhez: -Kit tetszik keresni?
-Hát nem ismer meg édesanyám?


Nálunk nem laktak kutyák.
Mi anyai nagyanyámékkal laktunk, és amikor apám megemlítette, hogy kéne egy kutya is a házhoz, nagyanyám kategorikusan kijelentette (nyilván, mert biztos volt a válaszban), hogy vagy a kutya, vagy én.
Így  nem voltak nálunk kutyák.
Én féltem is a kutyáktól rettenetesen. Amikor anyámmal kézen fogva  mentünk az utcán, és gyors iramban átfordultam a másik oldalára, és a fal melletti oldalon szorítottam a kezét, biztosan tudta, hogy két sarokkal arrébb feltűnt egy kutya az utcán.
Visszatérő rémálmaimban mindig az volt legfélelmetesebb momentum, hogy egyedül vagyok az utcán és egy kutya rohan felém én meg nem tudok elfutni, mozdulni se, csak várom, hogy rám ront a véreb és darabokra szaggat. Érdekes, a kutya sose rontott rám, mert nem volt rá ideje, amikor ugyanis  álmomban megéreztem a kutya ligehését az arcomnál -azonnal felébredtem.

Amikor nekem gyerekem lett én már határozott voltam abban a kérdésben- nem nőhet fel úgy, hogy féljen a kutyától, nekünk lesz kutyánk.
Úgy hozta a sors, hogy én K-on dolgoztam, amikor a gyes után visszamentem, és hét közben így anyámékkal laktunk, apámmal mi reggelenként elvittük a kislányt az óvodába majd a két házzal arrább lévő ügyvédi munkaközösségbe dolgoztunk. Délben együtt mentünk haza hármasban, és anyám délután boldogan unokázott.
K-on kutyakiállítás volt abban az évben, ahova kimentünk a kislánnyal kutyákat nézni. Én már tudtam, hogy venni fogok egy kutyát, -ő még nem. Apám mondta, hogy nem kéne, nem jó ötlet, minek ide egy kiskutya...
A Lóger-pályán volt a kiállítás és vásár, és egy járóka német juhász kiskutya közül a kislányom választotta ki a neki tetsző kutyuskát. Szegénynek már lógott füle-farka, annyira meleg volt, annyira fáradt és elcsigázott volt, az autóban összehányta a kocsit, de végülis hazaértünk vele. Reszketett szegénykének a lába, megitattuk megtörölgettük, és bemutattuk apámnak.  Apám éppen a vályog falaknál minden évben esedékes javítási munkákat végezte, koszosan, izzadtan dolgozott, régi kitaposott cipőjében, amikor a kiskutya meglátta, odabotorkált, befeküdt a lába közé, szorosan a nadrágszára mellé, rá a kitaposott nyűtt cipőre és mint aki végre hazaért, boldogan elaludt.
Apám meg volt véve. Örök barátok lettek, a kutya csak rá hallgatott, csak neki fogadott igazán szót, ő volt a falkavezér. Az én félelmem is megszűnt, hiszen ez egy kiskutya volt, kedves, aranyos, ragaszkodó, nem voltak már vérszomjas, lihegő, láb-bénító kutyás rémálmaim.
A kislányom kezdetben játszott is a kiskutyával, de a kutya gyorsabb ütemben nőtt, mint a gyerek, és tavaszra már csak úgy volt hajlandó bejönni az udvarra a gyerek, ha én, vagy a nagyapja felvette. Még a lábát is felhúzta jó magasra, nehogy a kiskutya elérje, mert az meg ugrált veszettül, játszani akart a gyerekkel, aki meg úgy félt tőle, mint a tűztől. Nem használt se szép szó, se  mutogatás, se jó példa, se semmi, a félelem megmaradt.
Már ott tartottam, hogy ha nem lesz változás két héten belül, akkor a kutyának menni kell.
Ekkor az éppen hazalátogató nővérem vette kezébe a dolgot, minket beküldött az udvarról, kettesben maradt kint a kislányommal meg a kutyával és fél óra alatt megkötötte a barátságot köztünk.

Nem tudom mit csinált, nem tudom hogyan, de ettől kezdve a gyerek és a kutya -aki Kormos névre hallgatott- elválaszthatatlanok lettek.
Aztán jöttek még kutyák sorban, volt akit elloptak tőlünk, volt aki megszökött, volt akit elszerettek tőlünk, volt aki hozzánk szegődött, volt tacskó, volt puli, volt kis testű, volt nagyobb, de az örök kutya az a német juhász volt és maradt.

Ő már a második generációs német juhász, már Szegeden élt velünk,  Bobby névre hallgatott. Amikor ő kiskutya volt, a lányom még mindig kislány volt, és kutyasétáltatás közben igaz barátokat szerzett.
A másik kislány egy trikolór skót juhászt sétáltatott. A két lány együtt járt kutyázni. Egyszer az utcán, egy óvodás korú kislány sikítva tapsolt, hogy nézd anya, nézd, Lessie és Rex együtt játszanak!

Jelenleg  ő a kutya.

Egy Malinois. Belga juhász. Álljon itt az ő neve is: Dexter.
A lányom időt, pénzt, fáradtságot nem kímélve minden percet amit csak lehet, vele tölt.

Mert a kutya az örök szerelem.

Ahogy Bacher Iván írja: -
Kutyás lettem. Hatlábú...bármit csináltam is, közben figyeltem, mi van a kutyával , hogy van,  hol van, mit csinál. Tudtam, hogy aki kutyát tart, az kutyás lesz. Elkutyásodik. Kutyásokkal ismerkedik, kutyákról beszél, sőt kutyákkal beszél, kutyával fekszik és kutyával kel, kutyával álmodik: elkutyul. A kutyás egy pillanatra sem téveszti szem, ész, lélek elől az ő kutyáját. A kutyás élete a kutya körül forog.