Gyorsfénykép 2005-ről

Én abban az évben 59, feleség 55, a gyerekek rendre 32, 30, 29 és 21 évesek.  2005-ben tizedik éve dolgozom a jezsuita Távlatok szerkesztőségében, de írok másik havilapjukba is (A Szív), párhuzamosan a Zászlónk c. ifjúsági lapnak, s különféle periodikákba. Saját és munkatársaim szórakoztatására évenként összegyűjtöm azokat az elejtett vicceket, melyek a közös ebédelések alatt hangzanak el, de ezek az „évkönyvek” helyesebben füzetek egyre komolyabb tartalmakat kezdenek hordozni. 2005-ben még nem blogolok, majd csak a következő év elején kezdek hozzá, de már gondolatokat kezdek elhelyezni az interneten egy erre alkalmas portálon. Mivel már nincsenek viccek, de még blogom sincs, nem is gondoltam, milyen nehéz visszaemlékezni erre az évre.
Éppen túl vagyunk a szégyenletes népszavazáson, mely nem is annyira szégyenletes. Akik elmentünk szavazni, azok többsége megszavazta a határon túliak állampolgárságának a státuszát. Csakhogy a politika nyomására kevesen szavaztunk, ezért érvénytelennek minősült. Ilyen keserű szájízzel futottunk neki a 2005-ös évnek. A nagypolitikáról csak egy mondatot: A min.elnök a parlamenti üléseket rendre OV gyalázásával indította, ezért az ellenzék kivonult, én meg kikapcsoltam a tévét, mondván, hogy ennek a szövegelésnek a közjóhoz a világon semmi köze, és ezért nincs értelme meghallgatni. Szívből sajnáltam azt a két ellenzékit, aki a teremben maradt. Ha egy cserepes virágra annyi szitkot zúdítanak bármilyen nyelven, tönkremegy.
A gyerekek közül két lányom házas, 2005. január elsején kétnapos Estelle unoka 31-én látta meg a napvilágot, vagy legalábbis a lyoni kórtermet: családjukban a kis harmadik, s megszületik még korábban a másiknál Gostika, aki 2005-ben már egy éves.  Négy gyermekünkből a legkisebb fiunk publicistának tanul, a többiek már felnőtt világukat élik.
Feleséggel kisebb könyvet hozunk össze, a helyi plébánián megszervezzük a közösségépítő „agapékat”, s lankadatlanul jelen vagyunk minden vasárnap délelőtt ezeken a találkozásokon, hogy szokássá gyökeresedjen a templomba járók körében. Tízrészes sorozatot írok az Eucharisztia évében a helyi lapocskába, korrigálok egy Anthony de Mello-lelkigyakorlatos könyvet, fiammal közösen fogalmazzuk meg az őszi Nagymarosi találkozóra invitáló levelet. Egy ismert pap részéről pozitív kritikát kapunk. Állítólag önkéntelenül felkiáltott: „Ez marha jó!” Többet ért ez nekem, mint a Kossuth-díj.  
Mivel politikailag javában dúl a skizofrénia az országban, én szenvedtem a tapasztaltaktól, mint a kutya, de hát úgy kellett nekem/nekünk. Úgy látszik, még nem bűnhődte meg e nép se a múltat, se a jövendőt. (Mondjam azt, hogy máig se, s fogalmam sincs, mikor változik a megosztott, meghasonlott nemzet közös akarattal épített közösséggé. Miért jó az ország egyik felének, ha a másik fele búskomorrá lesz. S megfordítva: Lehet-e segíteni valahogyan a görcsök oldásában. Tudom, ez a saját életemről szóló beszámoló, mégis kibuggyan belőlem a társadalom iránti aggodalom, s Bródy J. slágerszövegének a refrénje:  / Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod, / Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot? / Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen? / Mit tehetnék, áruld el nekem! /)
Ha emlékezetem nem csal, ebben az évben elég sokáig (nyolc hónapot) együtt lakunk lányomékkal békében, szeretetben, kis egyévesükkel, mígnem Nyugat-Magyarországon telepedtek le.
És még egy epizód. Nyáron kint jártam Rómában, ahol egyik maradandó élményem, hogy a kint tartózkodásom idején egyetlenegy újság címlapján sem szerepelt, sőt a tévében se GyF.  Hazajőve az a hír várt, hogy a Franciaországból érkező lányomék Citroënje Bécs mellett totálkáros lett. Bécsben sikerült kedves ismerős magyarokra találni, akik elszállásolták ötüket, s áthozták Mo.-ra. Semmit se fogadtak el tőlük, hanem a lelkükre kötötték, ha úgy adódik, ők is segítsenek más rászorulókon. Ez a nemes gesztus és a hozzá fűzött kommentár is mélyen elült bennem. Hiszen máig emlékszem rá. S ahol érdemes, ott elmesélem.  A nyugati határszélről kocsival hoztam őket Bp.-re. Mivel Lébényből a rövidebb utat választottam, átrohantunk a sztráda fölött, és csak egy faluval utóbb tudtam visszahajtani. a 8 éves Matyi unoka megjegyezte franciául, anyja meg tolmácsolta: „Nem baj, nagypapa, csak érjünk haza”. Hazaértünk, és szép közös nyaralásunk sikeredett a történtek ellenére, szokás szerint a Balatonon. Ők a biztosításuk jóvoltából hazarepültek Fr.o-ba.
    Ps. Kicsit belemásztam az akkori politikai történésekbe, de velem esett meg mindaz, amit őszintén és visszafogottan leírtam. Tiszteletben kívánom tartani mindenkinek a meggyőződését, s remélem, hogy egymás érzékenységének a megértése közelítheti a pólusokat valamiféle közös platformon.