Például ez kimaradt

Természetesen mostanra már csak egy töredéke jut eszembe annak, amit az elmúlt 1-2 év folyamán a bejegyzéseimből véletlenül kihagytam, úgyhogy választottam közülük hármat, de ebből kettő összefügg egymással.

1982-ből kimaradt például, hogy az volt az utolsó év, amikor még dohányoztam. A júniusi Moszkva-Leningrád utamhoz is feltankoltam cigivel, akkor éppen Helikont szívtam, ezért a reptéren vettem belőle egy kartonnal, hogy az majd elég lesz. Nem lett elég. A leningrádi utolsó napokra mind elfogyott, nekem viszont fogalmam sem volt, milyent merjek venni, csak azt tudtam, hogy az ottaniak mind erősebbek, mint amit idehaza megszoktunk. Az Ermitázs mellett volt egy Табак feliratú kioszk, egy darabig nézegettem az üveg mögött szemlére tett készletet, amitől nem lettem sokkal okosabb, de végül kiválasztottam az ígéretes Космос nevűt, elég szolíd doboza volt, felirata szerint filteres, hát legyen. Azért megkérdeztem az eladó hölgyet, hogy elég könnyű-e ez a cigi, rábólintott.

Az általam addig ismert cigarettákhoz képest csak mérsékelten volt kapadohány erősségű, de  azért mondjuk ki bátran, borzasztó volt. Addigra az évek során már szívtam Fecskét, Filtolt, majd Helikont, sőt néha "köpködős" Szimfóniát, de ezek mind harmatgyenge sóhajok voltak, a Kozmosztól viszont itthon még napokig igazi agyonbagózott hangon köhögtem.

Aztán eljött az 1983 és tavasszal szívpanaszaim lettek, nem súlyosak, csak ijesztőek, úgyhogy azt mondtam, most már tényleg leszokom a dohányzásról. Azelőtt néhányszor már volt erre kísérletem, csak rosszul fogtam hozzá, mert mindig engedményt adtam magamnak: nem gyújtok rá, csak a kávéhoz  és/vagy ebéd után. Ebből aztán néhány nap múlva egyre több lett, már nemcsak kávé és ebéd ürügyén, hanem annál jóval gyakrabban, és hamarosan ott voltam, ahol azelőtt.

Most viszont megembereltem magam. A munkahelyi köpenyem zsebében mindig ott volt az éppen használatos doboz cigaretta és az öngyújtó. A nagy elhatározás reggelén már nem gyújtottam rá, de a zsebemből nem vettem ki a készletet és ez így ment kb. három hétig, ami alatt tényleg egyszer sem szívtam egy szálat sem. Akkor kivettem a cigi-öngyújtó kombót a zsebemből és elajándékoztam leszokni nem szándékozó kollégámnak. Így sikerült leszoknom, nálam ez a módszer vált be. Úgyhogy amikor novemberben kiutaztam Leningrádba, már nem kellett sem kivinnem, sem ott beszereznem cigarettát, ami minden tekintetben csak előnyt jelentett.

Amikor az 1940-es évekről írtunk, eleve reménytelen is lett volna abba mindazt beleírni, ami egy évtizednyi időből említést érdemelne. Most sem tudnék mindent elősorolni, ami kimaradt abból a bejegyzésből, de azért keresztmamámat szívesen fölemlíteném így utólag.

Vele nem vagyunk vér szerinti rokonok, ő Anyu iskolai osztálytársa és barátnője volt a ferencvárosi Tóth Kálmán utcai polgári leányiskolában. Egy évvel idősebb Anyunál, 1921-ben született, de egy hosszadalmas betegség miatt veszített egy évet, így kerültek egy osztályba. A barátság az iskola után is megmaradt, így amikor én megszülettem, Anyuék őt kérték fel keresztszülőnek.  

2008-ban jártam ott: Kispest, Wekerle-telep, a ház

Keresztmamám a Wekerle-telepen született egy telepi típusház emeleti lakásában. Korán árvaságra jutott, nagynénje nevelte és együtt is maradtak egészen a néni haláláig. A wekerlei lakásban sokszor jöttünk össze névnapokon, karácsonykor és egyéb alkalmakkor, gyerekkoromból szép emlékeket őrzök  ezekről a főleg vasárnap délutánonként megejtett találkozásokról. Almáspite, zserbószelet és mákosbejgli illatú, málnaszörp és tojáslikőr ízű emlékek ezek, melyekben felrémlik az üveges vitrinben sorakozó nippek képe is, például a karikát kergető fiú porcelánfigurája, azt különösen szerettem nézegetni.

Élete túlnyomó részét ugyanabban a lakásban élte le, ahol született, mindaddig ott lakott, míg néhány évvel ezelőtt be nem kényszerült egy idősotthonba. Már évek óta ágyhoz kötve él, súlyos cukorbeteg, egyre gyengébben lát és egyre rosszabbul hall, de szellemileg friss, minden régi történésre, személyre, névre pontosan emlékszik, nagyon jól elbeszélgetünk, amikor meglátogatom. A haja szinte egyáltalán nem őszül, ugyanolyan sötétszőke, mint amilyennek mindig ismertem. Bár néha kifejti, mennyire terhére van már ez a sok szenvedéssel, kiszolgáltatottsággal járó élet, a humorát szerencsére megőrizte. Az idén januárban töltötte be a kilencvenkettőt.

Az első kép valamikor a negyvenes években készült, a második pedig a kilencvenedik születésnapján. Hát íme, ő a keresztmamám.