Arcok és változások

Családunkban a  fényképezkedések a következő megoszlásban zajlottak:  gyerekkori amatőrképeimet Apu készítette egy őskori kis Kodak boxgéppel, aztán egy vagy két alkalommal bevittek a mára nosztalgikus emlékké vált Mosoly Albuma nevű műterembe, ezeken az eseteken kívül pedig volt még "a Vajna". Ő volt a rákosligeti fényképész (emlékeim szerint volt még Ligeten egy néni is, de ő említésre sem érdemes). Ha igazolványkép kellett, mentünk a Vajnához. Úgyszintén akkor is, ha csak úgy, bármilyen célból képet akartunk magunkról, nálunk ez általában olyankor következett be, amikor a bácskai nagymamának szerettünk volna küldeni képet rólam, az egy szem unokájáról. 

A múltkor igen intenzíven emlékezetembe idéztem "a Vajnát", amikor szemtanúja voltam, hogyan folyik ma egy  igazolványkép készítése. A hölgy egy fehér fal előtti kis székre parancsolta a pácienst, majd pedig egy teljesen átlagos hobbifényképezőgéppel amatőr módon lekapta, úgy, ahogy bárki megteheti otthon egy fehér falú szobában. Semmi beállítás, semmi profizmus. Ezzel szemben Vajna addig igazgatta-tekergette az ember fejét, vállát, míg nem volt kedvére való, amit látott, aztán visszalépett a gép mögé, mosolyt kért (sőt ha kellett, szolidan rábeszélte az embert), és csak akkor kattintott. A háttér, a környezet profi módon volt bevilágítva, árnyékolás, fényelterelők, minden volt ott abban a III. utcai családi házban berendezett műteremben. És ez így ment az úri jókedvből rendelt portréfotónál is, meg a hétköznapi, hivatalos igazolványképnél is. Igaz, akkoriban még szabályai voltak, milyennek kell lennie egy igazolványképnek, a hatóságok, hivatalok akármit nem fogadtak el.

Az elsőről nincs sok mesélni való, Rákoshegyen készülhetett, ahol akkor laktunk, valamikor 1948-49 telén, mert a bokrok már kopárak, engem pedig láthatólag jól beöltöztettek.

A következő is akkoriban készült és magam mindig úgy tekintettem rá, mint műszaki érdeklődésem korai megnyilvánulásának ékes bizonyítékára. Azt mesélték, hogy amikor  apám éppen egy rádiót szedett szét javítás céljából, első szavaim egyikével (úgymint add ide) kiköveteltem, hogy én is hozzáférhessek. Mivel az eset a szobában történt, vaku meg ugyebár nem volt alapfelszerelés nálunk, kész csoda, hogy ennyi is látszik belőlem.  Mindenesetre ezt a képet akkor kellett volna hangsúlyosan az orrom alá dugni, amikor bölcsésznek mentem ahelyett, hogy... de már mindegy. :))

Itt is egy hasonló bizonyíték, kicsit későbbről: mi érdekelte a tündibündi fejkendős matrjoskababát a babakocsiban? Naná, hogy a fényképezőgép tokja.

 Ez nem tudom, hol készült, de évszám van a hátulján, tehát biztos, hogy hároméves voltam.

Itt éppen hogy betöltöttem a hatodik évemet, állok a cseresznyefánk alatt '54 május végén, akkor voltam elsőáldozó. A fehér ruhát valakitől kölcsön kaptuk, de a koszorú a sajátom volt, sokáig őriztük. És itt látható teljes valójában a már emlegetett Szilviával ápolt fehér magasszárú cipő.

Következik két tipikus iskolai kép másodikos koromból, még hosszú hajam volt, copfba fonva, a copf felkötve, és persze ott az elmaradhatatlan masni. Az elsőn az az ajakbiggyesztés... hát igen, biztos volt valami oka, mert kb. ilyen képet vágtam, ha valamit nem akartam (gondolom, rámszóltak, hogy mosolyogjak, én meg juszt se...), ez volt a csakazértse arckifejezésem, amikor még őszinte gyermek voltam.  :)

Úgy emlékszem, az első saját félárú vasúti igazolványt - népszerű nevén fekete arcképes igazolványt - tíz éves korban  adták az alkalmazottak gyerekeinek (addig a szülő igazolványában szerepelt a jogosult gyermek), ezt abból az alkalomból csináltattuk Vajnánál. Ekkor már levágatták a hajamat, de a masni maradt. 

Itt pedig a zeneiskola  vonós zenekarában vagyok látható mint első hegedűs. Hetedikes voltam, abban a tanévben jártam utoljára hegedűórákra, nyolcadikban már nem voltam hajlandó folytatni. Elsős koromtól hegedültem, de kezdettől fogva utáltam, főleg gyakorolni, aztán meg kiállni mások elé és játszani is kínszenvedés volt, nagyon szégyelltem vinni a hegedűtokot az utcán, szóval, nem csoda, hogy a hetedik év végén fellázadtam. Mostanában már kicsit sajnálom, ráadásul a hegedűmet is eladtam, amikor Ligetről elköltöztünk, ezt különösen bánom.

Ez a kép került 16 éves koromban az első személyi igazolványomba, nevezetes esemény volt, Vajna fotózta.

Az utolsó már sokkal későbbi, még sose mutattam itt a netes platformon, de most a hecc kedvéért ideteszem. 1983 novemberében Leningrádban készült egy gyorsfotó üzletben, automatával, olyan elfüggönyzött kis fülkében, ahová beül az ember és idétlenül grimaszol magában. Tényleg csak viccből próbáltam ki, unalmamban, itthon soha, se azelőtt, se azóta nem ültem be ilyen automatába. November ellenére ott már komoly  hideg volt, télikabátban voltam és egy halvány színű kötött sapkában, ami egyáltalán nem kivehető, teljesen beleolvad a háttérbe, ettől aztán a fejem egészen érdekes formát mutat itt a képen.
Mialatt a papírképet megkaptam és fizettem, bejött egy férfi, körülnézett, majd amikor felfogta, hogy mit lehet itt kapni, értetlen arccal kérdezte az eladótól, hogy dehát minek ez? Mire a nő: "Для наслаждения!" Amit elég nehéz magyarul egy szóval kifejezni, valami olyasmit jelent, hogy szórakozásból, élvezetből, heccből, csak úgy. 


Dehát végül is a fénykép (szinte) mindig szórakozásból készül, nem? :)