Ruhák, cipők, frizurák - mi teszi az ember lányát?...

Milyen szépen belelendültünk a témába, pedig eleinte nehezen indult! Ahogy olvasom soraitokat, én is fel-felkiáltok: jé, tényleg! A Szilvia! Fogkrémre emlékeztetett, csak kicsit folyékonyabb, kis üvegből kellett használt fogkefére vagy rongyra önteni belőle, s aztán kenni...

Régi fényképeket nézegetve (bár sok nem készült abban az időben, csak fényképésznél, évente ha egyszer), sorjáznak az emlékek... Itt az egyik első, a hátoldali dátum szerint (1949. márc. alig másfél éves voltam). Főleg a "füles" sapka miatt teszem közzé, bizonyára sokakban felötlik ez a kellék... Nomeg az alul gumis "mackónadrág", amelyet sokáig nem cserélhettem a sokkal elegásabb pantallóra, pedig kiskamaszkoromban áhítoztam már a kissé csábosabb viseletre... 
   A cipő az ötvenes évek elején fontos beruházás volt, úgy szeptember táján. Ki kellett tartania legalább 3 évig. Mivel azonban a gyerekláb növekedése nem állt meg, a méretnél nagyobbat vettek, s az orrát vattával tömték ki. A következő év volt az ideális, a harmadikban meg apa akkutátusan kivágta a cipő orrát, hogy még az esős idő beállta előttig kitartson, a belőle kilógó lábujjakkal... Az első és utolsó fázist meglehetősen utáltam...
   Volt egy másik "kellék" is, amit nehezen bírtam, bár még vitába se lehetett bocsátkozni viselését illetően! Ki emlékszik nőtársaim közül a bundabugyira?... Többnyire gyengéd rózsaszín volt, belül bolyhos, meleg, s le kellett húzni a szárát a harisnyáig... Amikor végre megszabadulhattunk tőle, egyben a tavasz eljöttét is jelentette. Egytemista koromban felváltotta a nyugatról jövő "nyeles bugyi" divatja, ami azonban már sokkal csábosabb volt: a szivárvány minden színében pompázott, alul csipkével, melynek direkt ki kellett villania a miniszoknya alól! Moszkvában annak idején nagy hatást keltett, Natasa szobatársnőnk megkísérelt néhányat elrejteni csizmája orrába préselve...
   A boltokban gyér volt a választék, ruháinkat többnyire varrattuk. Sokszor kaptam egy darab anyagot ajándékba. Volt egy nagyon ügyes varrónőm, akinél órákat álmodoztam a divatlapok felett, hogy végül is összekombináljak valamilyen egészen egyedi modellt, aminek a megvalósításán törhette a fejét... Igy aztán mindig egyedi darabjaim voltak. Egy-kettőre ma is emlékszem, nagyon kötődtem hozzájuk. Az esküvői ruhám volt az utolsó munkája számomra, szintén saját tervezésben.

Másik fontos egzisztenciális problémám a hajviselet volt. Ahogy a fényképeket nézegetem, évente változott a fejem hatodikos koromtól. Örültem, amikor a masnik uralma leáldozott, a divatosabb frizurára még várnom kellett. Ezen a képen gimnazista vagyok, s a hatvanas években a tupír dívott. Téptük is a hajunkat kegyetlenül, minden nap; nem tudom, hogy is tudott belőle  megmaradni...

Amikor az egyetemre kerültem, a következő radikális változás történt: a lehető legrövidebbre "kopasztottam" a fejem (1967-68 táján). Emancipációs kísérlet is lehetett a mélyén, kicsit tudat alatt... A baloldali kép 1970. januári. A következő év első félévét Leningrádban töltöttem,  vállig érő hajjal... Azóta is így váltakozik, de az évek számával többnyire rövid. A fel-felbukkanó ősz hajszálak leplezésére meg a melírozásnál jobb találmány nincs szőkék számára...

Hát, manapság ez van...