Milyen szépen belelendültünk a témába, pedig eleinte nehezen indult! Ahogy olvasom soraitokat, én is fel-felkiáltok: jé, tényleg! A Szilvia! Fogkrémre emlékeztetett, csak kicsit folyékonyabb, kis üvegből kellett használt fogkefére vagy rongyra önteni belőle, s aztán kenni...
Régi fényképeket nézegetve (bár sok nem készült abban az időben, csak fényképésznél, évente ha egyszer), sorjáznak az emlékek... Itt az egyik első, a hátoldali dátum szerint (1949. márc. alig másfél éves voltam). Főleg a "füles" sapka miatt teszem közzé, bizonyára sokakban felötlik ez a kellék... Nomeg az alul gumis "mackónadrág", amelyet sokáig nem cserélhettem a sokkal elegásabb pantallóra, pedig kiskamaszkoromban áhítoztam már a kissé csábosabb viseletre...
A cipő az ötvenes évek elején fontos beruházás volt, úgy szeptember táján. Ki kellett tartania legalább 3 évig. Mivel azonban a gyerekláb növekedése nem állt meg, a méretnél nagyobbat vettek, s az orrát vattával tömték ki. A következő év volt az ideális, a harmadikban meg apa akkutátusan kivágta a cipő orrát, hogy még az esős idő beállta előttig kitartson, a belőle kilógó lábujjakkal... Az első és utolsó fázist meglehetősen utáltam...
Volt egy másik "kellék" is, amit nehezen bírtam, bár még vitába se lehetett bocsátkozni viselését illetően! Ki emlékszik nőtársaim közül a bundabugyira?... Többnyire gyengéd rózsaszín volt, belül bolyhos, meleg, s le kellett húzni a szárát a harisnyáig... Amikor végre megszabadulhattunk tőle, egyben a tavasz eljöttét is jelentette. Egytemista koromban felváltotta a nyugatról jövő "nyeles bugyi" divatja, ami azonban már sokkal csábosabb volt: a szivárvány minden színében pompázott, alul csipkével, melynek direkt ki kellett villania a miniszoknya alól! Moszkvában annak idején nagy hatást keltett, Natasa szobatársnőnk megkísérelt néhányat elrejteni csizmája orrába préselve...
A boltokban gyér volt a választék, ruháinkat többnyire varrattuk. Sokszor kaptam egy darab anyagot ajándékba. Volt egy nagyon ügyes varrónőm, akinél órákat álmodoztam a divatlapok felett, hogy végül is összekombináljak valamilyen egészen egyedi modellt, aminek a megvalósításán törhette a fejét... Igy aztán mindig egyedi darabjaim voltak. Egy-kettőre ma is emlékszem, nagyon kötődtem hozzájuk. Az esküvői ruhám volt az utolsó munkája számomra, szintén saját tervezésben.
Másik fontos egzisztenciális problémám a hajviselet volt. Ahogy a fényképeket nézegetem, évente változott a fejem hatodikos koromtól. Örültem, amikor a masnik uralma leáldozott, a divatosabb frizurára még várnom kellett. Ezen a képen gimnazista vagyok, s a hatvanas években a tupír dívott. Téptük is a hajunkat kegyetlenül, minden nap; nem tudom, hogy is tudott belőle megmaradni...


A cipő az ötvenes évek elején fontos beruházás volt, úgy szeptember táján. Ki kellett tartania legalább 3 évig. Mivel azonban a gyerekláb növekedése nem állt meg, a méretnél nagyobbat vettek, s az orrát vattával tömték ki. A következő év volt az ideális, a harmadikban meg apa akkutátusan kivágta a cipő orrát, hogy még az esős idő beállta előttig kitartson, a belőle kilógó lábujjakkal... Az első és utolsó fázist meglehetősen utáltam...
Volt egy másik "kellék" is, amit nehezen bírtam, bár még vitába se lehetett bocsátkozni viselését illetően! Ki emlékszik nőtársaim közül a bundabugyira?... Többnyire gyengéd rózsaszín volt, belül bolyhos, meleg, s le kellett húzni a szárát a harisnyáig... Amikor végre megszabadulhattunk tőle, egyben a tavasz eljöttét is jelentette. Egytemista koromban felváltotta a nyugatról jövő "nyeles bugyi" divatja, ami azonban már sokkal csábosabb volt: a szivárvány minden színében pompázott, alul csipkével, melynek direkt ki kellett villania a miniszoknya alól! Moszkvában annak idején nagy hatást keltett, Natasa szobatársnőnk megkísérelt néhányat elrejteni csizmája orrába préselve...
A boltokban gyér volt a választék, ruháinkat többnyire varrattuk. Sokszor kaptam egy darab anyagot ajándékba. Volt egy nagyon ügyes varrónőm, akinél órákat álmodoztam a divatlapok felett, hogy végül is összekombináljak valamilyen egészen egyedi modellt, aminek a megvalósításán törhette a fejét... Igy aztán mindig egyedi darabjaim voltak. Egy-kettőre ma is emlékszem, nagyon kötődtem hozzájuk. Az esküvői ruhám volt az utolsó munkája számomra, szintén saját tervezésben.
Másik fontos egzisztenciális problémám a hajviselet volt. Ahogy a fényképeket nézegetem, évente változott a fejem hatodikos koromtól. Örültem, amikor a masnik uralma leáldozott, a divatosabb frizurára még várnom kellett. Ezen a képen gimnazista vagyok, s a hatvanas években a tupír dívott. Téptük is a hajunkat kegyetlenül, minden nap; nem tudom, hogy is tudott belőle megmaradni...


Amikor az egyetemre kerültem, a következő radikális változás történt: a lehető legrövidebbre "kopasztottam" a fejem (1967-68 táján). Emancipációs kísérlet is lehetett a mélyén, kicsit tudat alatt... A baloldali kép 1970. januári. A következő év első félévét Leningrádban töltöttem, vállig érő hajjal... Azóta is így váltakozik, de az évek számával többnyire rövid. A fel-felbukkanó ősz hajszálak leplezésére meg a melírozásnál jobb találmány nincs szőkék számára...
![]() |
Hát, manapság ez van... |
25 megjegyzés:
Manapság nálunk is ez van. (Csak öregebben.)
Én már a vállig érő variációval ismertelek. :)
És óh, azok a bundabugyik! :))))
@akimoto: mi az az 1-2 év különbség? A lényeg közös...
@Ági: inkább a tiéd volt ilyen rövid, emlékszem...
Az említett ruhadarabot te is megszenvedted? De tény, hogy meleget tartott, ameddig leért...
Bizony, a varratás. Persze a "jó szalonok" árait annó nemmnekünk találták ki. De mindig akadt ismerős,ügyeskezű varrónő, egy-egy darab elkészítésére. Pl.esküvői ruhám (egy kék bársony kosztüm volt:)) nekem is így lett.
Bundabugyiról, meg a mára már ismeretlen ruhafélékről eszembe jutott, a rég elfeledett berliner kendő. Meg a kötött gyapjútutyi. Pedig gyerekkoromban a falumban szinte mindnekinek volt.
@rhumel: nem tudom, mi az a "gyapjútutyi"... Viszont nagyanyám berliner kendőjét én örököltem (ragaszkodtam hozzá!).
@flora:
"A tutyi gyapjúból két tűvel kötött és ványolt, kérgetlen papucsféle. Főleg Somogy, Baranya és Tolna megyékben hordták"-
Télen is meleg volt, ha készült talpa is valami vastagabb anyagból (régen állítólag szurokkal erősítették meg)
rhumel
Vö: Tutyi-mutyi, ill. papucsférj
@rhumel: az Alföldön még a szó is ismeretlen volt, nehogy a lábbeli! Sőt, az általam ismert Vas és Veszprém megyékben is. Köszönet a felvilágosításért!
@Mick: ebben a formában ismertem, bár csak fogalomként és nem megszemélyesített változatban...
Mi mamusznak mondtuk az ilyen (és a nem kötött, hanem filcből varrott) házicipőt, de nagymamám, aki Tolnából való volt, mindig tutyinak nevezte. :)
@Ági: a "mamusz"-t ismertem!
Bocs, Lányok, semmiképp sem akadékoskodom, de a tutyi, az tutyi.:))) Nincs köze a mamuszhoz! Csupán annyiban, hogy mindkettő lábra való:)Kerestem képet, de igazán jót nem találtam, sajnos...
Ja és mamuszt venni lehetett, boltban, a tutyit meg házilag kötötték.
(Mellesleg a mamuszhoz rémes emlék fűz, egy egér futott át egyszer Nagyikám mamuszos lábán - ő nem is tudta, a vastag posztón át nem érezte meg. Én viszont láttam- rémes volt!:)
@rhumel: jót mosolygok magamban (köszönet, E., ilyen napsugártalan, esős, hideg tavaszben felér egy vitamintablettával!): egy mai gyereknek magyrázza meg valaki, hogy mi a különbség a tutyi meg a mamusz között!?...
::)) tutyi a mai napig van, olyannyira, hogy még Borcsinak is. Ez már kicsit modernizált, mer rózsaszín, de kézzel kötött. A tutyi örök!
A hajad meg csinos. Csak hallgatlak benneteket, hogy így öregedés, meg úgy, a képeken meg csupa fiatal nő... :D
egy -t lemaradt: mert
@flora: ha megmosolyogtattalak, akkor már nem szégyenkezem, hogy ennyire eltutyisítottam itt a kommenteket:):) A magyarázat nehézsége pedig gyerekfüggő. (Lányom kötött tutyi-szerűt ajándékba, pedig az eredetiről nem is tudott)
@Zé: Hát ezt nagyon reméltem! Hogy legalább egyetlen biztos és változatlan még van/maradt a világban: a tutyi:)))
Tutyi forever! :))) (azt mégse mondhatom, hogy tutyi for president!)
@Zé: hát, ha modernizálódik, az már a túlélés - esetleg az örökkévalóság? - jele...
"csupa fiatal nő" : az utolsó fénykép kivételével (tavalyi) a többi minimum negyvenvalahány éve készült!!!
@rhumel: szerencsére vannak még hagyománytiszteletben nevelt gyerekek is!
@Ági: "Tutyi forever!" - why not?... Nem is hangzik olyan rosszul!
Míg mi itt mutyiban tutyizunk, a hideglelős tavaszból kánikula lett.
Nos, kedves blogtársak, öntsünk tiszta vizet a tutyiba. Az értelmező szótár azonosnak tekinti a tutyit és a mamuszt. Pedig a tutyi sváb találmány. Anyám említi, hogy Hőgyészen rossz időben, külső munkák után, egyáltalán, amíg ébren voltak, ezek a szorgalmas emberek valamit mindig dolgoztak, fabrikáltak. Például tutyit kötöttek.
Íme a Czuczor-Fogarasi:
1) Hosszukás, kobakforma, hátraálló kontyos kemény fejkötő, milyet túl a Dunán több vármegyében viselnek. 2) Szőrből, vagy posztószélből füzött papucs.
Úgy látszik tréfás gúnynév a tutu szóból módosítva, mely csövet, és ehhez némileg hasonló zacskót is jelent, honnan méregtutu máskép: méregzacskó. A tutyi szó is ily zacskóforma föveg, vagy lábtyú.
Hát persze, mondom magamban. A tutyi hátterében a német Tüte, zacskó szó áll.
Így hát, a tutyi: sváb mamusz, kedves kommentelők.
:)
Mindenkinek köszönet (Micknek külön a tudományos erőfeszítésért) : csodára élveztem ezt a tutyis-mamuszos eszmecserét! Sőt, sokkal okosabb lettem tőle!
Ha a tutyi sváb mamusz, akkor pláne stimmel a nagymamám szóhasználata (anyja, vagyis a dédmamám Bendenritter Teréz volt, annyira sváb, hogy állítólag alig tudott magyarul). :)
hogy mennyit el tudtok tutyizni!:) (jó, hogy nem tutyimutyizni , én csak ezt a szót és fogalmat ismer(t)em:), de lehet, hogy ebből ered? (v.ö. papuccs(tutyimutyi férj)
Megjegyzés küldése