Gyerekként egyáltalán nem foglalkoztatott, hogy mit adott rám az anyukám, volt ennél ezer fontosabb dolog.
Azért arra élesen emlékszem, hogy volt egy fehér, fodros és apró virágokkal hímzett kötényem, még a nevem is bele volt hímezve és ebben jártam iskolába. Nagyon kellett vigyázni, hogy el ne piszkolódjon, mert nem cserélhettem naponta, hanem egész héten hordtam. Egy reggel véletlenül rácsöppent a tejeskávé és büntetésből foltosan jártam benne azon a héten. Nem jó emlék.
Mikor serdülő korban értem, mindenem megnyúlt hosszúra: az arcom, a kezem, a lábam. Olyan esetlenül álltak rajtam a ruhák, legalábbis így éreztem. Aztán kezdtem kikerekedni, akkor meg az volt a gondom, hogy az akkor divatos ráncos aljú ruhák, szoknyák még kövérebbnek mutattak.
Na, aztán úgy 16-17 éves korom körül kinyíltam, ahogyan a virágok szoktak. A Török lányok a varrónőink egyre csinosabb ruhákat remekeltek nekem. Kezdtem jól érezni magam a bőrömben .
Konfekciót is vásároltunk. Volt egy fehér-kék csíkos ruhám ferde pántokkal, fehér gombokkal, négyszögletes kivágással elől-hátul. Azt nagyon szerettem. Aztán még a királykék taftszoknyát, a fehér garbóval, a fémszálakkal beszőtt estélyi komplét, a szövetruháimat sötét és mályvaszínben raglán újakkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése