Retródivat ráadás

Nem akarok túltengeni itt a blogban, de a többiek bejegyzései, no meg a komment-dialógusok annyi mindent eszembe juttattak utólag, hogy úgy gondoltam, még egyszer megszólalok az öltözködés témában. Sajnos ehhez már nem tudok képeket prezentálni, csak szövegelek, illetve... majd meglátjuk.

Például maradandó emlékem úgy 9-10 éves koromból egy húsvétra kapott kis válltáska, piros volt, és a lehajtós tetejének a belsejébe egy tükör volt beépítve, ettől volt különleges. Ezzel a táskával sokáig nagyon boldog voltam, persze csak vasárnap villoghattam vele. Egyébként is az volt nálunk a szokás, hogy az ajándékba kapott ruhát vagy lábbelit első alkalommal mindig  a templomba "vittük el", vagyis a vasárnapi misére vettük föl először.

Aztán emlékszem olyan trükkre, hogy ha egy kicsit nagyobb ruhát vettek a gyereknek "majd belenő"  jelszóval, akkor a szoknya aljára körben pár centis hajtást, úgynevezett piét varrtak, amit ahogy nőtt a kislány, később le lehetett engedni.

Valaki említette a legombolható ujjú köpenyt, ami nagyon praktikus volt, mert a szeptemberi, majd később a május-júnusi meleg időben rövid ujjal hordhattuk. Még ma is az orromban érzem azoknak az augusztusban vásárolt új köpenyeknek azt a jellegzetes szagát, ami valószínűleg a speciális sötétkék festékből és a gyári kikészítés vegyszereiből eredt. Később aztán a mosással eltűnt ez a szag, de a szeptemberi iskolakezdéshez szorosan hozzátartozott. Merthogy addigra az ember általában kinőtte a tavalyi köpenyt és újat kellett venni, meg persze tönkrement a tornadressz, abból is új kellett, de a tornacipőt nemigen nőttük ki, mert arra nem volt idő, ugyanis egy tanév alatt biztosan tönkrement. Ezen kívül ha nem is minden évben, de időnként új iskolatáskára is szükség volt.

Általánosban még szabályos iskolatáskám volt, még nyolcadikban is. De mire elkezdődött a gimnázium, léteztek már a sporttáskák, eleinte műbőrrel szegett, zsákszerű, felül zsinórral vagy műbőrszíjjal összehúzott fazonok, ezeket sportszatyornak hívtuk, később pedig divatba jöttek a nagyobb, a maiakra hasonlító sporttáskák. Ezen kívül rajzóra napján vittük a rajztáblát is, fejesvonalzóval "megfejelve", és persze amikor kellett, a tornacuccot is egy külön tornazsákban.

A gimiben egyensapkánk is volt, de sajnos olyan, ami élő embernek nemigen állhat jól: keskeny, hosszú katonasapka fazon (mint az orosz katonasapkák), az elejére pedig a gimnáziumi jelvényt tűztük. Ezt a sapkát mindenkinek kötelező volt megvarratni egy bizonyos üzletben a Rákóczi úton. Ha valamit utáltunk, akkor ezt nagyon, de annyira, hogy mindig csak az utolsó pillanatban csaptuk a fejünkbe, amikor befordultunk a sarkon, ahová már odaláttak a tanáriból és az igazgatói irodából.

Középiskolában már kötelező volt a matrózblúz, szerettem is, a hozzárendelt sötétkék rakott szoknyát már annál kevésbé. A színével nem voltam kibékülve, ma sem tudom, miért, de valahogy a sötétkék szoknya jelentette nekem a szabályokba, keretekbe szorítást, ami ellen lázadni kell, nagyjából ebben ki is merült minden lázadás-igényem, de hogy miért pont szerencsétlen sötétkék szoknya volt a lázadás célpontja?  És bár törvénytisztelőként mindvégig viseltem, ha kellett,  a sötétkék szoknyát, de jól emlékszem, érettségi idején megfogadtam, hogy sötétkék szoknyát ezután föl nem veszek. Mintha a középiskola befejezésének egyik legnagyobb öröme az lett volna számomra, hogy ezentúl, ha nem akarok, nem kell sötétkék szoknyát hordanom. A fogadalmamat nagyon sokáig be is tartottam, eltelt legalább 20-25 év, mire hajlandó voltam sötétkék anyagból szoknyát varrni magamnak. :)
Ehhez még annyit teszek hozzá, hogy a rakott szoknya általában csak vizes vasalással alakult rakottá - a gondosan lesimogatott egyenlő hajtásokat vizes ruhán át forró vasalóval lenyomták - , de létezett a rakott szoknyának úgynevezett plisszírozott szoknya változata is (úgy nézem, ma megint van ilyen). Ez apróbb, sűrűbb hajtásokat jelentett és valamilyen vegyi-hőtechnikai eljárással készült, ezért a kész darab sokkal merevebben állt, nem volt természetes esése. Viszont nem gyűrődött, sőt ki sem lehetett belőle simítani a plisszéket, hosszabb használat során inkább eltört az anyag a hajtás mentén, de hajtogatott maradt örök életre. :) Molettebb lányokat rémesen vastagított az ilyen modell, de amilyen langaléta és deszka voltam, ez akkoriban engem nem érintett :)

Sminkelni, szemhéjtust,  rúzst használni, hajat festeni tilos volt a suliban. Máig emlékszem, milyen aggodalmat okozott, nehogy kivilágosodjon a hajam színe és úgy látsszon, mintha szőkítettem volna, amikor a hajmosás után kamillateával öblítettem le - mert ugyebár a kamilláról az volt a tapasztalat, hogy szőkít.

Tizenéves koromban mindig megterveztem a szomszéd nénivel varratott ruhákat (meséltem már, hogy gimnazistaként elsősorban divattervezőnek készültem), közülük sokra máig is emlékszem.  Aztán érettségi után megtanultam varrni és sok-sok évig nagyon szerettem is, varrtam mindent, még télikabátot is, meg amikor divatba jött a steppelt pufikabát, még azt is. És ahogy már NZsuzsi is említette, szerencsére kapható volt egy remekül használható NDK-divatlap, a Pramo (a praktische Mode összevonásából alkotott névvel), abból szedtem ki rengeteg szabásmintát és évtizedekig ezekből  varrtam mindent. Nekem sokkal jobban bevált, mint a nehezen és drágán hozzáférhető Burda.

Befejezésül mutatok pár igazolványképet, különféle célból készültek, de a ruhákra, melyekben lekapott a fotós,  kivétel nélkül mindegyikre élénken emlékszem.

Ez volt az első személyi igazolványom képe - mi még 16 évesen kaptunk személyit - fekete vékony szövetből varrt kiskabát volt rajtam fehér piké gallérral és egyetlen nagy fehér gombbal, én terveztem, de nem én varrtam, hanem R. néni a szomszéd utcából.

Ez is 1964-ből való kép, és ez is egy kiskabát, szintén saját tervezésű: halvány orgonalila szövet, háromnegyedes ujjal és a széleken körben sötétkék bársonyból készült paszpóllal.

Ez már egyetemi éveimből való kép (a diákigazolványomon volt, rajta a dékáni hivatal pecsétje), mégpedig harmadév befejeztével nyáron készült, amikor épp túlestem a kéthetes gyakorlaton, melyet otthon, a kerületi napközis táborban szenvedtem végig. Ezt a nyári ruhát már  nemcsak terveztem, hanem én is varrtam, ujjatlan, vékony kartonruha volt  piros alapon virágokkal és az akkor divatos nyújtott gallérral.