Szeréna

Nehéz vajon írni a tárgyainkról? Elsőre annak tűnik. Személyesek, kézzel foghatók, ráadásul nem csupán átvitt értelemben.:)
De nem nehezebb-e az érzéseinkről, az emlékeinkről vallani? Aha, hogy ezeket nem csak a szívünkben, lelkünkben őrizzük, hanem nagyon gyakran éppen a tárgyainkban? Hogy az apróbb-nagyobb dolgaink rólunk beszélnek el mindent? Bizony, bizony.
Azért vágjunk csak bele bátran. Saját magunknak lesz talán a legérdekesebb…
Különös, hogy pont a napokban, ahogy ránéztem a címadó „tárgyamra”, azon morfondíroztam, melyik évszámhoz is lenne majd jó felhasználni illusztrációként. Meg hogy le kéne már egyszer fotózni is.
Kapóra jött ez hát az új feladat. Mert évet nem sikerült volna választanom Szerénához. Hisz’ ha jól sejtem, már 67-68 óta „ismerjük” egymást. (Akkoriban vehette Anya Constantine-ban, gondolom a souk-ban, mert a nagy artisanat üzlet túl drága volt nekünk.) Pontosan nem tudom, mikor költöztünk aztán egy szobába, de 75 óta már biztos együtt lakunk. Jött velem érettségi után Pécsre, mert a szüleimet megkértem, hadd vigyem magammal otthonról, majd rá pár évre, otthagyva csapot-papot, egyetemet, visszacipeltem a „csajt”, évekkel később aztán meg vittük magunkkal első otthonunkba is. Oda, ahol a kislányunk, az első Aranyhajú már karonülőként így pötyögte a nevét: Szejé. A Szeréna túl hosszú volt egy 8-10 hónaposnak. Na igen, a kétszótagos beszéd-korszak, erről is egy, egy másik tárgy jut eszembe. Meg még egy. Az első a Beethoven-fej Apa könyvespolcán, ő volt a „Béti”. A másik, szintén a polcon dédnagymamám kék-fehér porcelán okarinája, utána is nyújtogatta kezecskéjét a baba, de tilos volt még soká hozzányúlnia. Most itt pihen a polcon, támasztja Aranyhajúék esküvői képeslapjait, a mozaikos meghívót, meg a köszönőst. „Béti” meg fentről figyel. Mert a tárgyak, a szülők tárgyai Szeréna után jöttek. Csak már másként, más okból, örökül, tanúságként és bizonyosságként, hogy volt valaha egy lakás, egy otthon, ahol együtt éltünk, ahol annyira sokat nevettünk, sírtunk is persze, ahol annyi vers zsongott körül, annyi zene, Piaf, Aznavour, Robeson, Chopin-keringők dallama, meg persze annyi más zene, igen, sok „Béti is szólt, és ahová már csak az emlékeinket felidézve, képzeletben lehet belépni. Annak a régi otthonnak a tárgyai viszont ittmaradtak ránk, nálunk, kézzelfoghatón, - s hogy elfojtsuk a meghatódós könnyeket, törölgethetőn, takaríthatón is, elfoglalták a padlást, telepakolták a polcokat. A régi dolgok jöttek, idekerültek és évre év, szépen összekapcsolódtak a jelennel, a miénkkel, annyira, hogy kibogozni se lenne könnyű.

A régi tárgyak, ha mesélni tudnának, szokták mondani, de hát mesélnek is, beépülve a mindennapjainkba, keveredve a mi új élményeinkkel. Most, ebben a pillanatban is. Minden mindennel, mindenkivel összefügg körülem, hisz’ Apám íróasztalánál ülök. De itt ült, csak kiragadva pár példát, érettségire készülve a második Aranyhajú is, itt gépelte a tételeket annó, itt dolgozott, levelezett és skype-olt, msn-ezett a család. Ez csak egy bútordarab. Egy nagyobbacska tárgy. A teljesség igénye nélkül tudnék a hozzá kapcsolódó dolgokról vagy 50 oldalt írni. :))) Egy asztal, rajta persze megint csak tárgyak. Kis fekete, algériai rózsafa tálca mindenféle apró holmival, amolyan mindenes funkciójú, a mához a befizetendő csekkjeink, aktuális papírjaink kötik, amiket Apa „noubliez pas” feliratú gyógyszerreklám-csipesze fog össze. Egy rézpohár, ez is, mint a rózsafa tálca, Anya casbah-i felfedezős, alkudozós vásárlásainak hozadéka. Tollak, ceruzák a pohárban, no meg egy fém levélnyitó, kicsit már megviselte az idő, ez is gyógyszerreklámként került Apámhoz, tán sandoz-os? Elolvasom, mi van ráírva az Invalidusokra hajazó „dombormű”-fogantyú hátoldalára,: Clin-byla, 20 rue des Fossés Saint Jacques Paris V_eme. Hát ezt is megtudtam ma, végre :)) Tárgy, vagy 40 éve kézbesimul, mégse ismertem eléggé.:). Aztán van itt egy kopott levélnehezék, funkcióját már nem tudja betölteni, a levelek emilesedtek rég. Tetején két kis kavics, egy picinyke kagyló, egy aprócska ezüstkulcs, csöpp szívvel, pénzérmék, idekerültek, okkal, ok nélkül. Dolgok, tárgyak. Vicces. Épp csak körülnéztem az asztalon és már túl sokat is írtam. Pedig a könyveket nem lehet kihagyni. Az ágyam mellett a József Attila kötetet, rajta, mellette fotókat, meg apró, de annál fontosabb emlékeimet. Azt hiszi az ember, a tárgyak nem is fontosak. Csak szükségesek?

Persze jó, ha hasznosak, ha a kezünkbe simulnak, ha dolgozunk, vagy ha kávésbögrét markolunk, tepsit olajozunk. Szeretem használni a tárgyakat, de annyi minden másra is jók. Csak nézni, pillantással végigsimítani őket. Mert szépek. Mert kopottak, öregek, de hozzánk tartoznak. Vagy mert számunkra kedves kéz érintette őket.
Nem vagyok a tárgyak rabja, ez biztos. Nincs bennem birtoklási ösztön, nem epedezem dolgokért. Nem vágyom megszerezni ezt vagy amazt. Sem értéke, sem hasznossága, de gyönyörködtető mivolta miatt sem. És nem is ragaszkodom feltétlenül a meglévő dolgokhoz. Csak örülök, ha emlék fűz hozzájuk. Ha eltörnek, elvesznek, feleslegessé válnak, ha nem vihetném el magammal őket, az sem lenne katasztrófa. Mert amit magában hordoz egy tárgy, azt úgyis a lélek őrzi.

Sok kavicsom van, meg kagylók, csigák. Nem gyűjtöm őket, de néha muszáj hazahozni párat.

És nemrég kaptam egy gyönyörű asztalt. Diófából készült, a kiöregedett, kivágott diófából. Itt állt a kertben, a nagypapa (férjemé) ültette, megmászták sokszor az itt nevelkedő fiúk, a mi fiúnk is persze. Tele van az asztallap a kavicsaimmal.

Biztos lesz is még néhány, ahogy magam ismerem...

Kaptam is köveket, hármat. Mindig velem vannak. Hogy lefotózzam, kivettem őket a táskámból, elférnek a tenyeremben. Itt vannak a képen. A dédnagyanyám tálalójából lett asztalon, egy algériai réztányéron, abban a szobában, ahol a diófaültető nagypapáék éltek.

A zöld köveket a Gyerekeimtől kaptam, vagy 15 évvel ezelőtt. A barnás kavicsot a tengerből szedte az apukájuk, nekem.

Mit lehetne még írni a tárgyakról? Vagy már úgyis mindent elárultam?:)