Mert minden mesél valamiről

Az embert körülveszik a tárgyak, újak is, régiek is. Gyakran kezembe kerül valami, amiről, azon kívül, hogy tudom, mire való, rögtön eszembe jut valami más is, egy név, egy történet, vagy épp az életemnek egy szakasza. Amikor gondolkodni kezdtem, milyen tárgyakról is írjak, azt hittem, keveset találok, hiszen az évek során rengeteg tárgytól voltam kénytelen megválni. De végül több lett, mint először gondoltam.

A vastag üvegből készült mérőedény, falán körben a mindenféle anyagok, liszt, cukor, rizs, mák, stb. nevével és a jelzőrovátkákkal legalább annyi idős, mint én, az üveg almareszelő úgyszintén. Ezek már gyerekkoromban is a konyhánk eszközei voltak,  ma is használom mindkettőt, az elszíneződött, patinás almareszelő helyett sem vettem  műanyagból valót. Az a kissé bumfordi, formatervezettnek nem nevezhető derelyevágó szintén gyerekkoromból maradt itt, a nyelét Apu eszkábálta egy vörösrézcsőből, amikor a vágókerék leesett az eredeti nyélről. A tésztaféléket (nemcsak a derelyét) már legalább hatvan évvel ezelőtt is ezzel vágta nagymamám és anyu, most pedig én vagdalom vele a sajtos stanglit, meg a leveles tésztát.

A dugóhúzó és a tányér Idus nénitől származó emlék. Idus néni és a férje, Tóni bácsi a szomszéd lakásban lakott az ötvenes években és amikor 1961-ben elköltöztek, a néni nekünk adta ezt a két tárgyat. A fából esztergált, festett dugóhúzó fogantyújának egyik szára egy népviseletbe öltözött asszonyt, másik szára pedig egy subás-kucsmás férfit formáz. A zománcozott, mára már eléggé viharvert tányér nálunk kopott meg így a rengeteg használatban, és valami rejtélyes okból mindig kacsás tányérnak neveztük, pedig a ráfestett-égetett állat nem kacsa, hanem jól láthatóan kakas. De a tányér nekünk azóta is, mindvégig kacsás tányér maradt. A hátulján ott a gyár emblémája (a Lampart régen zománcozott edényeket is gyártott), egy fejkendős női fej, körülötte az írás: Lampart 18 cm 4.70  - ez utóbbi az ára, igen, négy forint hetven fillért fizetett érte Idus néni valamikor.

Aztán itt van ez a szíves nyelű papírvágó kés, pillesúlyú, Apu készítette valami nagyon könnyű fából, alighanem balsafából azon a tanfolyamon, ahol a gyakorlati foglalkozás oktatására képezték ki az ötvenes évek végén. Készített ugyanott rézlemezből hamutartót, tálcát, egyéb fatárgyakat, idomvasból lámpát is, de azokból már semmi sincs meg, egyedül ez a papírvágó kés maradt, ezzel bontom ma is a levelek, főleg persze a számlák borítékjait, mert levelet már csak elvétve kap a mai kor embere.

Az a picike ott egy tölcsér, bordó bakelitből van, az áteresztő nyílásán még a legvékonyabb tű is alig férne át. Hogy eredetileg mihez készült, nem tudom, talán patikai eszköz lehetett, de nálunk a kölnivíz áttöltéséhez volt használatban. Gyerekkoromban ugyanis kimérve is lehetett kölnivizet kapni, a háztartási boltban vagy drogériában egy hazulról vitt tiszta üvegbe mérték bele a kölnit, aztán otthon áttöltötték kisebb, jobban kézre álló üvegecskébe, ekkor jutott szerephez ez a pici tölcsér. Emlékszem, Anyu kizárólag levendulakölnit használt, úgyhogy ennek a bordó tölcsérnek évtizedekig levendulaillata volt. Ma már nem használom semmire, évek óta egy fiókban hever, el is repedt picit,  de valahogy minden selejtezéskor megmenekült.

Na és az a kicsi porcelán pingvin, erről nincs különösebb mesélni valóm, csak hozzátartozott a gyerekkoromhoz. Mindig valamelyik polcon állt a pingvinfiókákat gyerekkocsiban toló pingvinmama, ami kicsi koromban nagyon tetszett nekem. Aztán egy takarításkor leesett, és a nagy pingvin feje letört, de Apu valamivel megragasztotta. Ez is ugyanabban a fiókban lakik már régóta, mint a kis tölcsér, teljesen hasznavehetetlen tárgy, de jó néha legalább egy pillanatra kézbevenni.

Ez nagymamám fűszeres szekrénykéje volt, amit valamikor a hetvenes években, amikor már csak üresen függött a konyhája falán, elkunyeráltam tőle. Azóta a fiókjaiban tartom a cérnákat, csatokat, pertliket. Némely forró nyarakon, amikor a festék hamar szárad, átfestem, hogy szebb legyen, mintha legalábbis valami értékes, műemlék jellegű tárgy lenne. Most éppen nem lehet kihúzni a jobb felső fiókot, amiben a fekete cérnák vannak, valamelyik orsó szerencsétlen módon beszorulhatott. A múltkor sokáig küzdöttem vele, de csak a fiók megbontása árán lehetne kinyitni, úgyhogy  ez már alighanem így marad, inkább új fekete cérnákat veszek, de a fiókot erővel szét nem roncsolom.

 

És végül egy tárgy, ami, bárhol is laktunk éppen, mindig a falon függött és függ ma is: ezt a porcelánszívet Apu ajándékozta Anyunak a születésnapjára nem sokkal az esküvőjük után. A hátlapján kissé már megfakultak a fekete tussal írt betűk:  1947. aug. 9. Iluskámnak születésnapjára.