A Váci utcán

A gyerekek először a kör alapterületű óvodába jártak, majd a Losonci téri iskola felépültéig a Jázmin utcaiba, ahol korábban magyart tanított Jókai Anna. Beírattuk őket zenélni is. A nyóckerben laktunk, adódik, hogy cimbalmozni tanultak. Akkor, és ott, az volt a legnívósabb tanszak. Soha nem gondoltam volna, hogy megtanulok cimbalmot hangolni. Volt otthon egy Népi hangszerek c. könyvem. Ebben történetesen megtaláltam a húrok hangolási tábláját. Érdekes módon zongorahangolónk is volt egy 56-ban távozott rokonunk örökségeképpen. Nem tudtam kivédeni, hogy kellő sűrűséggel nekiálljak hangszert gyártani a lehangolódott jószágból. Cimbalmoztak tehát a lányok. Előbb-utóbb mind a három. Először egy ismeretlen nevű, majd egy igen használt, igen öreg Schunda-cimbalmot vettünk nekik egy igen öreg cigánytól. Bár általában magam hangoltam a jószágokat, egyszer eljött Gerencsér Ferencné, Szeverényi Ica néni is. Kínlódott vagy egy óra hosszat a kopott jószággal. Érdekes élményemmé váltak a cimbalmot tanulók hangszertudását bemutató közös órák. Természetesen a cigány-gyerekek vitték a prímet. Nagy szorgalommal ütögették a zeneszerszámot. Egyikük helyezést ért el a Ki mit tud-on, másikuk (Farkas Rózsa) neves művésszé érett. Szívesen hallgattam a preklasszikusok cimbalomátiratait, de elhangzott ott Scott Joplin ragtime-jaiból is néhány.
Elköltözésünkkor a közös tárolóhelyiségben kötött ki a hangszer, hogy aztán elkérje a helybeli kántorlány további kínlódás céljából. Apropó közös helyiség. Ez be volt zárva, s csak nekünk, a ház lakástulajdonosainak volt kulcsunk hozzá. Egyszer egyik tulajdonostársnak jobban kellett az orosz versenybiciklim (Szputnyik?) mint nekem, merthogy eltűnt. Mint ahogyan eltűnt a lakásajtónk előtt tárolt Tacskó bicikli is, melyen a lányok tanultak kerékpározni. (Mica fiú később bátyám fiától örökölte bringáját, mely után ugyancsak én futkostam.)
A lányok növekedésével párhuzamosan eljött annak az ideje, hogy abbahagyjam a rám bízott fiúcsoport vezetését a Regnumban. Egyszerűen nem maradt rá energiám.
Munkám ekkor a régi, a munkahelyem is. 1983-ban még a Régiposta utcában dolgoztam a Váci u. sarkán lévő Népművészeti Vállalatnál. Könyvhéten ebédidőben leszaladtunk a sátrakhoz körbenézni, hátha megjelenik „az”. Hogy mit kell rajta érteni? Olyan könyvet, mely valamilyen módon az igazat hozza tudomásunkra. Ilyen volt Gabriel Okara könyve: A hang (Modern könyvtár, 1968). Ennek a főhőse keresi „azt”. Nem véletlenül. Egy ízben Ancsel Éva dedikált kötetkéjét vettem meg, máskor a Kriterion Kiadó gondozásában megjelent Balladák könyvét.
Pihenésképpen is ki-ki nézegettünk a sétáló utca forgatagára. Egyszer valaki elkiáltja magát szinte alattunk: Fogják meg, tolvaj! Persze ott termettünk az ablaknál. Egy rajtakapott asszony menekült. Sötétkék hasított bőr miniszoknyát viselt. Pechére valaki elkapta a szoknya korcát, s mert a rángatástól a patentek szétpattantak, a szoknya az üldöző kezében maradt, a nő pedig, meglepő módon, félmeztelenül futott tovább. Hamar kikerült látókörünkből, de megtudtuk, hogy egy lépcsőházban elfogták. Esélye nem volt rá, hogy Éva-kosztümben a gyalogosokkal teli Váci utcáról feltűnés nélkül elpárologjon.
Naponta mentem el az Akadémia Könyvesbolt előtt, a híd felé pedig betértem egy antikváriumba. Ott vettem meg 130 forintért Csehov összes műveit négy kötetben bibliofil kiadásban. Gyönyörűséges gyűjtemény volt az.
A Pilvax-közben pedig vettem egy adag Pilvax kétkomponensű padlólakkot. Keverés után rákentem  a lakótelepi lakásunk pvc-padlóra. Tükörfényes lett tőle valamennyi közlekedő és mellékhelyiség. (Később bátyámnak is vettem, aki szörnyű rosszul járt vele. Nem kötött meg a kencefice, s kénytelen volt minden helyiségben hatalmas munkával felkaparni a ragacsos matériát.)
A Váci utcán továbbhaladva a szemközti utcasarkon a Csók István(?)-galéria kínálta a kortárs művészek alkotásait. Egy alkalommal láttam egy gyönyörűséges gobelint: trombitáló angyalka ébresztette rajta a várost. Ára 5600 .- volt. De nem volt akkor ennyi pénzem luxusra. Meglepő módon, évekkel később egy újabb faliképet találtam, amit szívesen megvettem volna, immár 56 000 forintért. Mondanom se kell, hogy megint csak nem volt módom ennyit fizetni egy szép műalkotásért.                   
A diktatúra enyhülésének egyik jele lehetett, hogy utóbb kaptunk egy vonalas telefont. Ezen jelentkezett be a házunkban lakó ápolónővér, hogy megszületett Miklós fiunk. De ez már 1984-ben történt.