Milyen filmeket hallgattam gyerekkoromban?

Fura kezdés, tudom, hiszen a filmeket inkább nézni szokták, semmint hallgatni, rám mégis igaz. A házunk ugyanis kertszomszéd volt a mozi épületével, a mozi pedig tavasztól késő őszig - ahogy az időjárás engedte - nyitott tetővel játszott. Az esti, 8 órai előadás hangosabb részeit már teljesen tisztán lehetett hallani. Ha sokat nevettek egy filmen, vagy jó volt a zenéje, akkor lementünk megnézni. (Persze, azért télen is jártunk moziba :)
(inkognitóm megőrzése érdekében kérem azokat, akik felismerték, netán maguk is jártak a főváros talán egyetlen ilyen mozijában, ne tegyék nyilvánossá a nevét, mivel én ma is szomszédja vagyok - a mozi emlékének.)

Első, meghatározó filmélményem nekem is a Gyöngyvirágtól lombhullásig volt, már a címét is külön lehetett ízlelgetni. Felvételei, csöndje, szépsége, az ámuló csodálkozás megmaradt bennem. Emlékszem, azt még hárman láttuk együtt, anyuval. Tavaly karácsonyra valakitől megkaptam dvd-n, visszaidézte az akkori hangulatot. Lassú tempója jóleső volt.
Aztán, ahogy édesapámmal maradtunk, előtérbe kerültek a kalandos, izgalmas filmek, jutott belőlük bőven 64-68 között. Először is Louis de Funes filmjei: a Fantomas, amitől nagyon féltem, de mindegyiket megnéztem. Mindig becsuktam a szememet annál a jelenetnél, amikor lehúzta a zöld gumiálarcot és ijesztően fölnevetett. A Csendőr-filmek már sokkal barátságosabbak voltak, amolyan modern burleszkek.

Ugyanez az időszak és tartalom a nagy kedvenc, Belmondo filmjei is: a Riói kaland és az Egy kínai viszontagságai Kínában. Rémlik, ezt többször is láttam, még többször hallgattam :)
Nekem is megvoltak a filmszínész-szerelmek, de ezt sose tudtam elválasztani a szereptől, amelyikben láttam: így került be a szívembe Gojko Mitic az NDK-s indiánfilmekkel: a többrészes Winnetou és Az Ezüst-tó kincse.
12 éves korom filmje pedig A koppányi aga testamentuma volt, amit már a barátnőkkel néztünk. Olvastuk, néztük, olvastuk, néztük, néztük, néztük… és borzasztóan bele voltunk szeretve Benkő Péterbe, a kardforgató végvári vitézbe. Nemrégiben, talán az ünnepek alatt, megint adta a tévé, megnéztem újra, jót mosolyogtam rajta.
A minden idők kalandfilmje pedig számomra a Feketeszakáll szelleme volt, Peter Ustinovval, máig élő kedves emlék. Szerencsére, valamelyik adóról sikerült egyszer fölvennem videóra, két éve, a tanév végi utolsó órákon lejátszottam az ötödikeseimnek, bolondultak érte, egész nyáron kézről-kézre járt.

Voltak, persze, más hangulatú gyerekfilm élményeim is, a Hahó, Öcsi! és folytatása a Hahó, a tenger!, meg a Heintje--filmek. És, bizony, nekem, a felsős koromra esett a Sárga tengeralattjáró is, ami már egy egészen más világ volt, de erről annál az évnél írtam már. A Volt egyszer egy Vadnyugat pedig már kamaszkorom emlékezetes filmje volt.

Néztünk mi is kötelező filmeket, leginkább a 39-es dandár-t többször is, meg bizonyára szovjet filmeket is, de azokból csak arra emlékszem, ahogy Muhina: Munkás és kolhozparasztlánya beforgott az elején, az nagyon tetszett. Ezért nagy csalódás volt - évtizedekkel később - az eredeti szoborral találkozni Moszkvában, a VDNH-n, látni, hogy milyen kicsi és nem is forog :)

Az előttem szólók tévés felsorolását csak két sorozatcímmel egészíteném ki: Ivanhoe és a Tell Vilmos. Egyébként pedig Orion forever! :)