Ez, kérem, megtörtént 1971-ben

Mintha egy, a kezdeti időkből való szovjet ifjúsági regényt olvasnánk, amiben vannak a jó úttörők, a becsületesek, lelkesek, aki úgy él, hogy…, és van a rossz úttörő, aki olyan rossz, hogy még a piros nyakkendő viselésére is méltatlanná válik. Ez a rossz úttörő voltam én, akit rajgyűlés keretében fosztottak meg a nyakkendőjétől, vissza kellett adnom, nem viselhettem többet.

Igaz, hogy ez már a 8. osztály második félévének elején történt, amúgy se hordtam volna már sokáig (mai fejjel nem is értem, miért kellett ez a teátrális cirkusz), de akkor nagyon bántott, sírtam is miatta rendesen. No, nem ott, amikor elvették, csak úgy utána. Akkor csak simán nem értettem. Merthogy én hazudtam, szégyent hoztam az iskolára és mél-tat-lan-ná váltam. De hát nem is hazudtam sose! Ötödikben is, amikor megkérdezték, hogy ki jár hittanra, csak ketten álltunk föl az osztályból, pedig tudom, hogy mások is jártak, csak ők biztos okosabban voltak nevelve. Aztán békés tapogatózásokkal – családlátogatás, hogy nem vagyunk-e deklasszált elemek – eltelt a négy év, és amikor dönteni kellett a továbbtanulásról, akkor robbant a bomba. Viszonylag új iskola volt a miénk, akkor épült-indult, amikor ötödikes lettem, mi voltunk az első végzős, ott fölnőtt felsőtagozat. Vonalas iskola is volt kicsit, ráadásul az osztályfőnöknőnk volt a párttitkár. És a fennállás négy éve alatt még senki renitens nem akadt, aki egyházi gimnáziumban folytatta volna!

Nálunk ez magától értetődően adódott, édesapám az ellenállás egy lehetséges módját látta benne, édesanyám pedig, amikor már tudta, hogy kamasz, majd gimnazista éveimben már nem lehet mellettem, szerette volna, hogy megbízható, jó helyen legyek, ahol odafigyelnek rám, mintegy végrendeletül hagyta. És nem mellesleg, tőlem egyáltalán nem állt távol, és nem volt ellenemre ez a műfaj.

Mire a jelentkezési lapot be kellett adni, már az egész le volt játszva, rég túl voltam a felvételi beszélgetésen, tudtuk, hogy föl vagyok véve. Az iskolában irtózatos ribillió támadt. Édesapámat behívatták, először azzal próbáltak a lelkiismeretére hatni, hogy tönkreteszi a leendő karrieremet, az életemet, pedig milyen értelmes gyerek, sokra vihetné! Nem jött be. Aztán jött a mézes-mázos ígérgetés: csak mondjuk meg, a főváros melyik iskolájában szeretném folytatni, egy szavunkba kerül, és ott leszek. Cukor utca (az Apáczait hívták akkor így), Fazekas, - talán még a Balettintézetbe is fölvettek volna! :)

Kitartottunk.

Érdekes volt a tanárok viselkedése is: Elza néni, az orosz tanárnő, csak szó nélkül megölelt a folyosón, de volt olyan is, aki előtt ettől kezdve meg nem állhattam, a jegyeim is elkezdték mutatni. Az osztálytársakat nem nagyon izgatta az egész, nem is értették igazán, miről szól a harc.

Aztán mindennek betetőzéseként, amikor megérkezett a felvételi papírom – emlékszem, elsőként az osztályból – akkor sor került a nevezetes rajgyűlésre, kiállítva az egész osztály elé. (Pedagógia, óh!)

Játszhattam volna azóta már a hős ellenállót, aki már akkor is..., de nem szoktam mesélni róla. És lehetnék áldozat is, de miért lennék, amikor nagyon boldog négy évet töltöttem el a ferenceseknél. Egyszerűen ez történt velem 1971-ben.