Egy boldog év

Az úgy volt, hogy az újévi jókívánság - vagy minek is éljem meg? - anyósom részéről így hangzott: majd ÉN elmosom a pezsgőspoharakat, mert TE úgyis levered (azzal a nagy hasaddal, de ezt csak a szeme tette hozzá). Azzal lazán elrepesztette az egyiket. Én sem fűztem ehhez semmit. Viszont boldog voltam, gyereket vártam. És ez a tény az egész évre meghatározta a tennivalóimat, a mindennapokat.

A kedvenc osztályom másodikos volt, ebben az évben kezdtek könyvvitelt tanulni. Március elején más vette át őket. Egy másik osztállyal kellett volna gyakorlati napra mennem, 5+1-ben tanítottunk, de csordogáló magzatvízzel inkább buszra szálltam és elmentem szülni. Lassan haladt, a szülésznők sehogy nem tudtak megegyezni, éjjel vagy csak másnapra lesz ebből gyerek, így aztán én szépen pihengettem - egészen a tolófájásokig, mert a lassúság ellenére is haladt a folyamat a természet rendje szerint. És nehogy már a szülési szabadságom potyára teljen, még éjfél előtt felsírt az én kislányom, aki néhány év múlva ugyebár a Nagy megkülönböztető nevet is megkapta.

Ez az év a boldog anyaság éve. Dehogy értem rá a rengeteg szabad időmmel tudományos előrehaladni, maradtam háziasszony, még a tanítás sem hiányzott! Nem mondok semmi újat, még ismeretlent sem, amikor aludt, képes voltam ülni a kiságy mellett és csodálni ŐT. Amivel a nálunk élő unokahúg elnéző lenézését is sikerült kivívnom, de nem érdekelt ez engem. Az iskolából a hírek eljutottak hozzám, a szóban forgó unokahúg akkor épp oda járt. Kollegák, gyerekek egyaránt figyelemmel kísérték az én gyerekem fejlődését. Aprócska volt, de formás, anyós szerint szegény, pont olyan, mint én. (A sors nem feltétlenül igazolja az anyósok baljóslatait. A Nagy pont olyan, mint anyósom, mármint alkatra. Engem nem zavar.)

Na, most nagyon jó volt emlékezni. Ebben az évben a szilveszteri buli is a kisgyermek által meghatározott családi szolídság lett. Még mindig boldog vagyok attól, amit ez az év adott.