Arról az évről annyi minden jut eszembe, hogy alig tudok választani, 1982 mozgalmas volt. Családi gondok nagymamámmal kapcsolatosan, aztán májusban Apu harmadik, súlyos infarktusa, mind belefértek abba az évbe. És mire ezek úgy-ahogy, lelki és testi gyógyulással, lábadozással rendeződtek, még mindig csak június volt. Addigra pedig nekem beütött egy lehetőség: kutatóút Moszkvába és Leningrádba.
Moszkvában ekkor jártam másodszor, és főleg a város nagysága hatott rám, nem nagyon tetszett, túl monumentális és rideg volt, de azért látni kellett. Még Brezsnyev volt a főember, az volt az utolsó éve, mindenesetre új szelek még nem fújtak. A Megváltó Krisztus templom helyén uszoda éktelenkedett, a boltokban hatalmas gúlákban álltak az egyforma konzervek, valamint az egyforma kimérhető cukorkák mázsaszámra. Önkiszolgáló üzlet csak elvétve akadt, ha bementem, egyedül én vettem el automatikusan a kosarat - mert én már tudtam, miért van ott - a többi betérő helyi lakosra pedig folyamatosan ráordibáltak a felügyelő eladók: "Korzinku, korzinku!" - vagyis hogy vegyenek el kosarat. Igaz viszont, hogy este nyolckor is volt választék kenyérfélékből a bulocsnajában, mégpedig fillérekért. Egyáltalán: minden nagyon olcsó volt, én napi 11 rubel napidíjat kaptam, tíz napra 110 rubelt - miközben az ő átlagfizetésük akkoriban állítólag havi 120 rubel volt. Annyiból bőven ki lehetett jönni, már ha volt mit venni rajta. De például megismerkedtem az utcán egy nénivel, aki egy cekkert lóbált és miközben a metróépítkezés feltúrt környékén kalauzoltuk egymást, felháborodva mesélte, hogy reggel óta járkál és mindössze egy fej káposztát tudott venni abból, amit eltervezett.
Voltam két kolostoregyüttesben, a Novogyevicsiben és a Donszkojban. A Novogyevicsi kolostor már akkor is turistákkal volt tele, de a székesegyházban valódi szertartás zajlott, akkor lett vége, amikor odaértem, a nénik sodródtak kifelé, a turisták meg nyomakodtak befelé a templomba. Nagyon idegenforgalmi profit-hangulata volt az egésznek, kicsit keringtem az épületek körül, a falak nagyon-nagyon történelmiek, cárok gyilkoltatták itt meg rokonaikat, bezárattak ide olyanokat, akik az útjukban álltak, nemigen emlékszem már a pontos tényekre, de az biztos, hogy sok szenvedést, emberi gonoszságot és vért látott falak között járkáltam. Amikor már indultam volna kifelé, igazi nyári zivatar kerekedett hirtelen, ami elől a több méter vastag falú kapubejáró alatt kerestem menedéket, de a dörgés-villámlás, zuhogó eső hamar elvonult és mehettem vissza a városba.
A Donszkoj kolostor a szállásomhoz nem volt messze. Emlékszem, villamossal mentem és amikor leszálltam és azt hittem, helyben vagyok, kiderült, hogy az a fallal körülvett valami a helyi krematórium. Kicsit megborzongtam, váratlanul ért a felfedezés, gondoltam, nem ezt keresem én, gyerünk tovább, aztán addig-addig gyalogoltam, míg megtaláltam a kolostor bejáratát. Természetesen ott is temető övezi az épületegyüttest melynek akkoriban eléggé elhanyagolt volt a környezete. A templomok közül egyik sem volt nyitva, csak bolyongani lehetett körülöttük a tavalyi avarban, látszott, hogy nemigen törődik senki a takarítással. Hiába voltunk többen is sétálgatók, nézelődők, nyomasztó volt az egész és ezt nem a temető okozta, valahogy anélkül is halottnak tűnt minden. Nyilván nem működött ott semmi, csak a kapu volt nyitva, hogy látogatni lehessen a helyet, mert mégiscsak többszáz éves műemlék, de lelke nem volt.
Aznap éjszaka utaztam át Leningrádba. Nem a nevezetes Vörös Nyíl expresszel, hanem egy másik gyorsvonattal, ami este 11-kor indult és másnap reggel 8-kor ért oda. A különös impressziók már a pályaudvaron kezdődtek: például a vonat padlója és a vágány melletti peron egy szinten volt! A vonat lépcsői nem is látszottak: kikerested a számozott kocsik közül azt, ahová a jegyed szólt és beszálltál - nem felmásztál, felkapaszkodtál, hanem beléptél a vonatba! Ez nekem akkor hihetetlen volt, nem láttam addig ilyet, itthon pedig azóta sem. Pedig csak annyi kellett ehhez a "komforthoz", hogy amikor építették a peronokat, vagy a síneket tették mélyre, vagy a peront magasra, ennyi az egész. Szóval, beszálltam, megkerestem a fekvőhelyemet, aztán felfedeztem a kocsi végében a régi, romantikus, fűthető szamovárféle szerkezetet, amit a kocsinként beosztott kalauz kezelt és ha kellett, egész éjszaka osztotta belőle pár kopekért a teát (illetve a forró vizet csapolta, amivel leforrázta a teafüvet, mert azt csak mi képzeljük, hogy a teát főzni kell), és elkezdődött az éjszakai száguldás. A vonat valóban száguldott, egyetlen helyen állt meg, Bologoje állomáson valahol félúton, én alig aludtam egy keveset, mert amikor egyszer felébredtem, már nem sikerült visszaaludnom a rettenetes zajtól, amit kiadott magából a szerelvény. Kicsit féltem is, mi lesz, ha kisiklunk, nekimegyünk valaminek, éjszaka egyébként is sötétebbek a gondolatok, pláne amikor vagy százhúsz kilométerrel zúg velem egy szerelvény, ilyen zavaros éjszakai félelmeim voltak.
Amint hajnalodott, már nem volt maradásom a fülkében, kimentem a folyosóra. Megérte. Amerre csak haladtunk, egymás után tűntek fel az igazi, hamisítatlan kis falvak, csupa-csupa faház, olyan volt a táj a hajnali ködben, mint egy Turgenyev-novellában azok a leírások, amiket olyan szívesen ugrottunk volna át egy-egy vizsgára készülvén, de nem lehetett, mert ki kellett szótározni. Hát most itt vágtattam a tizenkilencedik századi Oroszország közepén egy vasmasinában, körülöttem pedig ugyanazok a házak, amiket Turgenyev, Csehov, Dosztojevszkij, a két Tolsztoj és a többiek is láthattak.
Leningrádba érve következett a szokásos menet: vártak a pályaudvaron - a pályaudvar, ahová Moszkvából érkeznek a vonatok, a Nyevszkij proszpekt közepén van - és elvittek egy szállodába. Végighajtottunk a Nyevszkijen, át egy hídon és nemsokára megálltunk egy szabványos, hatvanas évekbeli egyenépület előtt, na, ez volt a szálloda. Valahogy nem is néztem a feliratokat, pedig eléggé előrelátó vagyok, de kissé kifacsart a virrasztás, a kísérőim bejelentettek a recepción, a szokásos papírokat kitöltöttem, mosolyok, szobakulcs, lépcsőn fel, egy-két szükséges infó még holnapra, elköszönés, kézszorítás, daszvidanja, kísérők el. Én meg körülnéztem a szobában, az ágyat, biztos, ami biztos, kissé elhúztam a faltól (ugyanis fölötte volt egy szellőzőrács és ugye a csótányok ...), aztán ledobtam magam és gondoltam, hazatelefonálok. Na persze. Akkor még nem volt digitális központ, mifene, hanem tárcsázni kellett egy számot (ezt az ember indulás előtt itthon gondosan lenyomozta a gyakrabban kiutazóktól), bejelentkezett egy központ, ahonnan aztán visszahívtak. Ehhez el kellett mondani, hogy hova akarok telefonálni, milyen város, milyen telefonszám, hogy hívnak, hol vagyok most éppen, magánlakás-é avagy szálloda és melyik szálloda... itt akadtam el. Ugyanis fogalmam sem volt, hogy hívják a szállodát, ahol lakom. Ahogy ültem, kifelé néztem az ablakon és szemben volt egy utcanévtábla. Mondom a kisasszonynak, várjon már egy kicsit, ott egy tábla, az van ráírva, hogy proszpekt Saumjana! Mire ő: "Á, gosztyinyica Ladoga!" Így aztán azóta sem felejtettem el a Ladoga szálló címét, a Saumjan proszpekten volt akkor is, ma is ott van, kicsit rendbehozták és ahhoz képest, hogy mennyire semmilyen, jó drága lett, sok-sok dollárba kerül egy éjszaka. Pedig biztosan ma is sétálgatnak esténként a fürdőszoba falán a tarakánok (olyan, mint a svábbogár, csak kicsi) és ha ma kimennék, biztosan most is első dolgom lenne elhúzni az ágyat a fali szellőző alól, nem is ok nélkül. De azért jó volt ott, emlékszem, ott láttam a tévében a francia-orosz űrhajósok fellövéséről a közvetítést, és nagyon finom szoljankát is ettem a szálloda éttermében, zöldséges-gezemicés, olívabogyós, sós, tartalmas levesfélét.
És nem utolsó sorban június volt! Június Leningrádban, miért fontos ez? Hát mert akkor vannak a fehér éjszakák! Felejthetetlen élmény! Ahogy este 11-kor besütött a nap az ablakon és az embernek még éjjel egykor se akarózott lefeküdni aludni, mert a hidakat azután nyitják fel a Néván azt pedig látni kell, a tömeg kavargott az utcán, mint nappal, és az a különös fény, ami néha olyan, mint a szürkület, máskor mint a kora reggeli derengés, vagy a nyári alkony, pedig éjszaka van - ezek semmi máshoz nem hasonlítható hangulatok. Meg is kavarták az időérzékelésemet rendesen, mert nem sokat aludtam és sokszor azt se tudtam, este van, vagy reggel.
Lehetne még rengeteget mesélni...
- például Petrodvorecről, ahova minden itthoni előzetes intés ellenére kimentem a légpárnás hajóval (nem a hajótól féltettek az itthoniak, hanem hogy kiderül, illegálisan elhagytam a várost),
- vagy a lepusztultságában is gyönyörű Vérző Megváltó templomáról, melynek akkoriban már évek óta tartott a renoválása és az a jóslat járt szájról-szájra, hogy amíg az állványzat ott lesz körülötte, addig a szovjethatalom is állni fog (a jövendölés aztán be is teljesedett, mert a 91-es augusztusi puccs idejére került le a falakról az állványerdő),
- vagy hogy az Ermitázsban a külföldiek számára fenntartott ruhatárban (mert kétféle ruhatár volt ám!) a ruhatáros néni nem hitte el, hogy külföldi vagyok, nagy meggyőződéssel csóválta a fejét, hogy "Nyet, vü nye inosztranka...", nem tudtam, nevessek-e vagy megsértődjek,
- vagy arról, amikor a szálloda éttermében vacsoráztunk két magyar kollégával és úgy éjfél felé felállt egy merevrészeg fickó, odadülöngélt az asztalunkhoz és nagyon-nagyon el akart nekünk mondani valamit, de csak addig jutott, hogy "Maguk finnek, maguknak elmondom ...", mert abban a másodpercben ott termett valahonnan a föld alól két nyomozó kinézetű civil és már el is vitték,
... szóval, sok minden eszembe jut még, amikor a kint töltött időre gondolok. Hangok, színek, hangulatok, érzések - megismételhetetlenek és felejthetetlenek.
 |
| Utca a Rosszija szálló mögött, templomok egymás hegyén-hátán |
 |
Gagarin-emlékmű a Gagarin téren (Площадь Гагарина) |
 |
| Az a bizonyos zivatarfelhő a Novogyevicsi kolostor fölött |
 |
| Donszkoj kolostor, Aranyszájú Szt. János templom |
Aznap éjszaka utaztam át Leningrádba. Nem a nevezetes Vörös Nyíl expresszel, hanem egy másik gyorsvonattal, ami este 11-kor indult és másnap reggel 8-kor ért oda. A különös impressziók már a pályaudvaron kezdődtek: például a vonat padlója és a vágány melletti peron egy szinten volt! A vonat lépcsői nem is látszottak: kikerested a számozott kocsik közül azt, ahová a jegyed szólt és beszálltál - nem felmásztál, felkapaszkodtál, hanem beléptél a vonatba! Ez nekem akkor hihetetlen volt, nem láttam addig ilyet, itthon pedig azóta sem. Pedig csak annyi kellett ehhez a "komforthoz", hogy amikor építették a peronokat, vagy a síneket tették mélyre, vagy a peront magasra, ennyi az egész. Szóval, beszálltam, megkerestem a fekvőhelyemet, aztán felfedeztem a kocsi végében a régi, romantikus, fűthető szamovárféle szerkezetet, amit a kocsinként beosztott kalauz kezelt és ha kellett, egész éjszaka osztotta belőle pár kopekért a teát (illetve a forró vizet csapolta, amivel leforrázta a teafüvet, mert azt csak mi képzeljük, hogy a teát főzni kell), és elkezdődött az éjszakai száguldás. A vonat valóban száguldott, egyetlen helyen állt meg, Bologoje állomáson valahol félúton, én alig aludtam egy keveset, mert amikor egyszer felébredtem, már nem sikerült visszaaludnom a rettenetes zajtól, amit kiadott magából a szerelvény. Kicsit féltem is, mi lesz, ha kisiklunk, nekimegyünk valaminek, éjszaka egyébként is sötétebbek a gondolatok, pláne amikor vagy százhúsz kilométerrel zúg velem egy szerelvény, ilyen zavaros éjszakai félelmeim voltak.
Amint hajnalodott, már nem volt maradásom a fülkében, kimentem a folyosóra. Megérte. Amerre csak haladtunk, egymás után tűntek fel az igazi, hamisítatlan kis falvak, csupa-csupa faház, olyan volt a táj a hajnali ködben, mint egy Turgenyev-novellában azok a leírások, amiket olyan szívesen ugrottunk volna át egy-egy vizsgára készülvén, de nem lehetett, mert ki kellett szótározni. Hát most itt vágtattam a tizenkilencedik századi Oroszország közepén egy vasmasinában, körülöttem pedig ugyanazok a házak, amiket Turgenyev, Csehov, Dosztojevszkij, a két Tolsztoj és a többiek is láthattak.
Leningrádba érve következett a szokásos menet: vártak a pályaudvaron - a pályaudvar, ahová Moszkvából érkeznek a vonatok, a Nyevszkij proszpekt közepén van - és elvittek egy szállodába. Végighajtottunk a Nyevszkijen, át egy hídon és nemsokára megálltunk egy szabványos, hatvanas évekbeli egyenépület előtt, na, ez volt a szálloda. Valahogy nem is néztem a feliratokat, pedig eléggé előrelátó vagyok, de kissé kifacsart a virrasztás, a kísérőim bejelentettek a recepción, a szokásos papírokat kitöltöttem, mosolyok, szobakulcs, lépcsőn fel, egy-két szükséges infó még holnapra, elköszönés, kézszorítás, daszvidanja, kísérők el. Én meg körülnéztem a szobában, az ágyat, biztos, ami biztos, kissé elhúztam a faltól (ugyanis fölötte volt egy szellőzőrács és ugye a csótányok ...), aztán ledobtam magam és gondoltam, hazatelefonálok. Na persze. Akkor még nem volt digitális központ, mifene, hanem tárcsázni kellett egy számot (ezt az ember indulás előtt itthon gondosan lenyomozta a gyakrabban kiutazóktól), bejelentkezett egy központ, ahonnan aztán visszahívtak. Ehhez el kellett mondani, hogy hova akarok telefonálni, milyen város, milyen telefonszám, hogy hívnak, hol vagyok most éppen, magánlakás-é avagy szálloda és melyik szálloda... itt akadtam el. Ugyanis fogalmam sem volt, hogy hívják a szállodát, ahol lakom. Ahogy ültem, kifelé néztem az ablakon és szemben volt egy utcanévtábla. Mondom a kisasszonynak, várjon már egy kicsit, ott egy tábla, az van ráírva, hogy proszpekt Saumjana! Mire ő: "Á, gosztyinyica Ladoga!" Így aztán azóta sem felejtettem el a Ladoga szálló címét, a Saumjan proszpekten volt akkor is, ma is ott van, kicsit rendbehozták és ahhoz képest, hogy mennyire semmilyen, jó drága lett, sok-sok dollárba kerül egy éjszaka. Pedig biztosan ma is sétálgatnak esténként a fürdőszoba falán a tarakánok (olyan, mint a svábbogár, csak kicsi) és ha ma kimennék, biztosan most is első dolgom lenne elhúzni az ágyat a fali szellőző alól, nem is ok nélkül. De azért jó volt ott, emlékszem, ott láttam a tévében a francia-orosz űrhajósok fellövéséről a közvetítést, és nagyon finom szoljankát is ettem a szálloda éttermében, zöldséges-gezemicés, olívabogyós, sós, tartalmas levesfélét.
És nem utolsó sorban június volt! Június Leningrádban, miért fontos ez? Hát mert akkor vannak a fehér éjszakák! Felejthetetlen élmény! Ahogy este 11-kor besütött a nap az ablakon és az embernek még éjjel egykor se akarózott lefeküdni aludni, mert a hidakat azután nyitják fel a Néván azt pedig látni kell, a tömeg kavargott az utcán, mint nappal, és az a különös fény, ami néha olyan, mint a szürkület, máskor mint a kora reggeli derengés, vagy a nyári alkony, pedig éjszaka van - ezek semmi máshoz nem hasonlítható hangulatok. Meg is kavarták az időérzékelésemet rendesen, mert nem sokat aludtam és sokszor azt se tudtam, este van, vagy reggel.
Lehetne még rengeteget mesélni...
- például Petrodvorecről, ahova minden itthoni előzetes intés ellenére kimentem a légpárnás hajóval (nem a hajótól féltettek az itthoniak, hanem hogy kiderül, illegálisan elhagytam a várost),
- vagy a lepusztultságában is gyönyörű Vérző Megváltó templomáról, melynek akkoriban már évek óta tartott a renoválása és az a jóslat járt szájról-szájra, hogy amíg az állványzat ott lesz körülötte, addig a szovjethatalom is állni fog (a jövendölés aztán be is teljesedett, mert a 91-es augusztusi puccs idejére került le a falakról az állványerdő),
- vagy hogy az Ermitázsban a külföldiek számára fenntartott ruhatárban (mert kétféle ruhatár volt ám!) a ruhatáros néni nem hitte el, hogy külföldi vagyok, nagy meggyőződéssel csóválta a fejét, hogy "Nyet, vü nye inosztranka...", nem tudtam, nevessek-e vagy megsértődjek,
- vagy arról, amikor a szálloda éttermében vacsoráztunk két magyar kollégával és úgy éjfél felé felállt egy merevrészeg fickó, odadülöngélt az asztalunkhoz és nagyon-nagyon el akart nekünk mondani valamit, de csak addig jutott, hogy "Maguk finnek, maguknak elmondom ...", mert abban a másodpercben ott termett valahonnan a föld alól két nyomozó kinézetű civil és már el is vitték,
... szóval, sok minden eszembe jut még, amikor a kint töltött időre gondolok. Hangok, színek, hangulatok, érzések - megismételhetetlenek és felejthetetlenek.
 |
| Palota tér (Дворцовая площадь) |
 |
| Petrodvorec: a nagy vízlépcső (Большой каскад) és a tengerhez tartó csatorna |
 |
| Petrodvorec, egy mindig változó vízsugarakkal ijesztgető trükkös kút |
 |
| És íme bizonyság, hogy jártam a Nyevszkijen (NDK kulikabát, Scholl szandál, óhhh...) |
A képek saját felvételeim, akkoriban diára fotóztam, Orwo diafilmre, talán akadnak, akiknek még mond valamit e márkanév. :)
11 megjegyzés:
Ühüm.(Original Wolfen) Hergestellt in der DDR.
11 évvel előtti élményeim egy részét eleveníted fel, Ági; igaz, hogy mi nem szállodában, hanem kollégiumban laktunk és 3-an egy szobában... Nem a csótányoktól, hanem a poloskáktól féltem, akik meg is kóstoltak rendesen... (ld. emlékeimet a blogomon)
A "fehér éjszakák" pedig ugyanazok!
Persze, hogy nem vagy külföldi. Tőlem is ezt kérdezte a taxis: "Vü iz Esztonyii?"
Megint annyi mindent fölidéztél, jó volt a nagy testvérnél (vendégségben). Petrodvorecben működött a lombjai közül vizet permetező fa? Jól ráijesztett arra, aki alatta ment el. Stb. :))
Flora, biztos, hogy 11 év volt az? vagy csak elírás? :)
Akimoto, a fára nem emlékszem, de volt egy másik ijesztgetős kút is, mindjárt fölteszem a képét.
1982 - 11 = 1971...
Ági, erre a kútra is emlékszem! Szandálban kellett eltocsogni mellette, de utáltam, hogy beázott, bármerre léptem!
Nagyon jó fotóid vannak. A zivatarfelhős különösen tetszik. :)
Ja, így értetted, Flora, bocsánat, én mostantól számoltam vissza, félreértettem. :)
a képeid (részben a szöveg is)az én emlékeimet is felidézték - csak pár évvel korábbról
Nekem annó Moszkva volt az emberközelibb, talán mert sokat sétáltunk, emberközelibb élményeink voltak.Pétervárra kevesebb időnk jutott,főleg turisztikai állomásokkal. Petrodvorecben -ahol csodák csodája, fagyit lehetett kapni!- szinte ugyanilyen diákat csináltam én is (csak jóval előbb, 73-ban).
(Valami programmal gépre lehetne varázsolni, olyan gyönyörű, igazi faházakat is fotóztam, meg trojkát, kis falvak hagymakupoláit, stb. Csak nem értek hozzá, sajnos:()
Rhumel, diaszkenner kell hozzá - olyan szkenner, aminek a fedeléből is indul ki világítás, nemcsak az aljából, és úgynevezett dia-feltét is van hozzá, egy speciális műanyag keretféle, abba kell belerakosgatni a diafilmkockákat. Elég pepecselős munka, de csak így lehet áttenni gépre (no meg persze megszabadulni a rengeteg bekeretezett diától). És aztán a beszkennelt diák minőségén képszerkesztővel még javítani is lehet, úgyhogy megéri a munka.
1. Persze, hogy tudom, mi az az ORWO film. :-))
2. Én is jártam Petrodvorecben, nekem nagyon tetszett. Mi is hajóval mentünk oda. (Csoporttal voltam, amint már 1973-nál leírtam.)
3. Az Ermitázsban is voltunk, de sajnos nagyon kevés volt az idő, alig tudtunk megnézni valamit.
Moszkvában érdekes volt számomra, hogy minden olyan hatalmas: az utak, a Vörös tér stb. Leningrád nagyon tetszett nekem. Én júliusban jártam ott, akkor már nem voltak igazi fehér éjszakák, de azért elég sokáig világos volt esténként. Mi a Vörös Nyíllal mentünk át Moszkvából Leningrádba. Nagyon kényelmes volt. Valahogy este 11 körül indult és reggel fél 8-kor érkezett meg Leningrádban. Kényelmes volt, mert hálókocsis vonat volt, aludtunk egész éjjel. Szamovár azon a vonaton is volt a folyosó végén.
Megjegyzés küldése