Útlevél nincs...

Késő este van, félretettem a leveles-dobozt, amit lehoztam a padlásról. Elfáradtam, ma már nem megy az írás. Nehéz a szívem. Emlékektől, a felidézett 1969-es év emlékeitől az, s bevallom, fáj újra és megint.
Pedig a levelek, a 69-es levelek derűsek, főleg gyerek-önmagam kis írásai, tele vannak apró, mindennapos kis történetekkel, iskolai jegyekkel, csip-csupságokkal, no meg a nyár örömeinek leírásával.
Mégis-mégis, úgy fáj az az egész év, újra és megint.
****
Miért is? Mert már érzem a tehetetlen dühöt, amitől az enyéim, a szüleim szenvedhettek, miközben muszáj volt okosan és meggyőzően elhitetni velem, hogy jól vannak, és legyek én is csak jól, sőt, nekem ez még szerencsésebb is így. Mert egy mára elfeledett (?) diktatúra elszakított a szüleimtől, ezért 68 októberétől 70 májusáig nem láthattam őket. Valami átlátszó, buta szabályra hivatkoztak a hatóságok, s csűrt-csavart ürüggyel az utolsó pillanatban elvették az útlevelem. Az esti gyorssal mentünk volna fel Pestre, majd ki Ferihegyre - a telefonhívást valamikor a vonathoz indulás előtti félórában kaptuk...
Abban az évben, szinte észrevétlenül ért véget a gyermekkorom. Nem volt ez nekem, a 6. általánost végző kisdiáknak olyan nagy dráma és szomorúság, éltem a kis életemet, tanultam és "harcoltam" a szigorú Nagyimmal, örültem minden apróságnak, a nyárnak, a kitűnő bizonyítványnak, a h-i kert rengeteg gyümölcsének, /azóta se ettem olyan kajszit, ringlót, fekete cseresznyét, meggyet!/ a lellei szép napoknak, annak, hogy drága kis unokatestvéremmel úszhatok a Balatonban. Élveztem a szünidőt, a dinnyecipelést, a sült keszeg illatát a sarkon. Önfeledt örömök részese lehettem, s a súlyos tények ellenére vidám napokat élhettem meg mégis.
Mégis?- közben felnőttem, őszre már egész más lett az írásom, nem annyira gyerekes, már kicsit csipkelődők, viccelődők a leveleim. És a sorok közé bekúszott a rejtett vigasztalás - hogy a szüleim le nem írt, sőt tagadott szomorúságát valahogy enyhítsem...

Ezért fáj talán újra s megint, ennyi év után is, Apám leveleit olvasgatva, az ő akkori csalódottsága, keserves elkeseredettsége, ami mind-mind a sok kedves, derűs és bölcs sor között bújik, hiába a nagy igyekezet, hogy elrejtse előlem.

Ott, valamikor, abban az évben, egy megfoghatatlan pillanatban fordulhatott át bennem valami. Hogy már nem én vagyok a középpont, nem én vagyok a legfontosabb magamnak. Hogy engem azok öröme, bánata, sikere, szerencséje és pillanatnyi lelkiállapota vezérel és befolyásol, akiket szeretek. Hát valahogy így.
***
Múltak a napok, hetek, miközben ez a fenti pár sor íródott, sokadszor fogtam neki, s nagyon lassan kerekedett ide néha pár sor. Szándékoztam bemásolni pár levélrészletet is, de már nem teszem, hisz' úgyis túlléptünk, 69 után egy csupaszép 82 jött. Meg bevallom, a levelekből is nehéz választani. Túl sok, túl felkavaró, annyira messzi és annyira közeli mégis... De hát ez csak a múlt, nem rágódom tovább.:)