A paksi túrák (Tour de Paks) ideje

Sose vezettem naplót, ezért emlékeztető magamnak az évről: Felavatják a Budapest Sportcsarnokot. (Később leég.) Falkland-szigeteki háború (Anglia nyer, Argentína továbbra is veszti a Maldiv szk.-et). Felavatják az ópusztaszeri Nemzeti Emlékparkot (nem jártam ott máig sajnos). Jurij Andropov követi Leonyid Brezsnyevet a SZKP főtitkári posztján (Andropov Bp-en volt nagykövet 1956-ban). Lengyelországban december 31. hatállyal felfüggesztik a szükségállapotot, a tüntetések, sztrájkok során 15-en haltak meg, 10 ezer embert internáltak, 2822 esetben indítottak politikai eljárást (javában dolgozik Gierek kontra Solidarnosc). Bekapcsolják az elektromos hálózatba a paksi atomerőmű első 220 megawattos generátorát (sógorom ott lesz mérnök). Felbomlik az ABBA együttes (évekig a kedvenc együttesem). Megjelenik a Sinclair Spectrum személyi számítógép (Volt nekünk is később. Ezen próbáltuk megérteni a számítástechnika gondolkozásmódját.).
Mivel sógorom Pakson vállalt állást, felmerült közöttünk, hogy mi volna, ha évente lekerekeznénk Paksra biciklivel. Budapest is, Paks is a Duna mentén helyezkedik el, így nem túl macerás folyamatosan délnek tartva legurulni a part mentén. Mivel a hatos úton tilos volt kerékpározni, úgy döntöttünk, hogy a pesti oldalon haladunk Dunaföldvárig. Általában a Haller út (akkor még Hámán Kató út) és a Soroksári út kereszteződését jelöltük meg találkozópontnak. Mivel a Józsefvárosban laktunk, könnyen odagurultam orosz, négy sebességet tudó Szputnyik versenybringámmal. Általában 3-4 fő indult neki a távnak. Sógorok, már felnőttkorúak. Az első szakasz viszonylag rövid volt, mert egy, az 51-es út menti kisebb közértben valamiféle könnyű reggelit bekaptunk. Utána Solt térségéig nemigen álltunk meg pihenni. Egyszer úgy adódott, hogy igen elpilledtünk, amikor egyikünk egy étkezdét pillantott meg a pusztaságban. Odakerekeztünk, és a tulaj legnagyobb meglepetésére kértünk egy két kilós kenyeret felvágva, zsírral, sóval, vöröshagymával. Rövid habozás után teljesítette szokatlan kérésünket, mi pedig olyan erőre kaptunk az egyszerű, de nagyszerű ételtől, hogy alig akartunk az út során megpihenni. Soltot persze jobbról megkerültük, mert találtunk egy ösvényt, mely a gáton haladt. Gyalogos ösvény volt, keskeny, kétoldalt félméteresre növő perjefélékkel. A nyári nap melegében surrogó kerékkel cangáztunk békésen az illatos réteken át. Olykor birkanyájjal találkoztunk. A kutyák megugattak, de sose támadtak ránk.
Mielőtt átkeltünk a Dunaföldvári hídon, megálltunk egy mártózásra a Dunában. Kellemesen lehűtött a folyó vize. Szárítkozás közben könnyed csevegésbe bocsátkoztunk, majd felpattantunk a drótszamarakra, és átkeltünk a hídon.
A Duna jobb oldalán folytattuk utunkat egy erős balkanyar után. Nekieresztettük a bringákat a löszfal tetejére igyekvő flaszterútnak. Ez már a túra kellemetlenebb részéhez tartozott. Monoton emelkedőn tapostuk hosszasan a pedált – egyre fogyó türelemmel. Ez az útszakasz sose akart véget érni. Pedig egyszer csak fent találtuk magunkat az emelkedő tetején, ahonnan megindulva erős lejtőn vágtattunk le a völgyben elhelyezkedő Bölcskére. Mindig sajnáltam, hogy az órányi kapaszkodás után miért csak két percig tart a pihentető lefelé való vágtatás. Sajnos nem engedtük kifutni a cangákat, mert a faluba érve igen megkívántunk egy-egy nagy adag fagyit vagy egy üveg sört (utóbb mindkettőt). Tehát lefékeztük csikóinkat, és elnyaltuk a hűvösségeket.
Bölcske után nagy laposságok következtek, számos kanyarral, mígnem Madocsára érkeztünk. Egy alkalommal Madocsa után majdnem megzavarodtunk, mert a műút aszfaltja megolvadt a forró nyárban. Kerékpárjaink fel-felkapták az olvadékot és egyre kínosabbá lett az előrehaladás. Emlékezetem szerint megpróbálkoztunk egy darabon azzal is, hogy az út menti réten toltuk át a kétkerekűeket, hogy meg ne fenekeljünk a szurokmocsárban. Így értünk a vasúti sínekhez. A sínpár mentén haladva értük el célunkat. A legnagyobb gyönyörűséggel vettük szemügyre a Paksot jelző táblát. Már csak egy dombon kellett felkerekeznünk, hogy befejezzük jó félnapos túránkat.
Legalább kétszer örültünk a túrának. Először amikor elindultunk – a vagány megmérettetésnek, és másodszor amikor megérkeztünk, annak, hogy véget értek megpróbáltatásaink. Mondanom se kell, hogy a legkevésbé se akartunk leülni. Inkább elheveredtünk a szőnyegen, kanapén, habszivacsokon, tudom is én, min.
Heverészésünk csak addig tartott, amíg meg nem terítettek, mert kész halászlé várt ránk minden alkalommal. Kell ennél több? Nem valószínű. Pedig utána még pogácsáztunk, söröztünk, heverésztünk, és valami érthetetlen módon minden alkalommal Keith Jarrett Kölni koncertjét hallgattuk meg jó minőségű szetereofelvételben.
Ez volt a csúcs, ez volt a tökéletes relaxáció, ez a slusszpoén, a hab a tortán.
Minden alkalommal nagyon jól hatott Jarrett zenéje pszichénkre, fülünkre.
Rég volt, szép volt – és főleg –, igaz volt.