Iskolaérett

1982-ben "elballagtam" az óvodából, természetesen akkor szó nem volt ilyen felhajtásról, mint mostanában szokás. Nyilván ott voltak a szüleim az évzárón, meg a bátyám és slussz. Van egy-két fénykép, ahol éppen mondom a verset, kis fehér kendő van a fejemen, mellettem az egyik csoporttársam. Azt hiszem, én játszottam az anyukát, ő meg a kislányt. Ennél több emlékem erről nincs.
Aztán szeptemberben elkezdődött az iskola. Én már úgy mentem oda, hogy tudtam olvasni, nyomtatott betűkkel írni és elég sokáig elszámoltam. Júniusban lettem hat éves, a legkisebbek közé tartoztam. Magasságilag nem, de kor szempontjából mindenképpen. Nem voltam túl ügyes, emlékszem, egyszer felmérték torna órán, hogy hányszor tudom a falhoz ütni a labdát és elkapni úgy, hogy nem esik le, hát nem én voltam a legjobb ebben. Viszont a tanulásban igen. Csak épp nem hittem el magamnak. Nem voltak otthon nagy elvárások, én saját magammal szemben voltam maximalista, és szétrágtam a szám szélét az idegességtől, hogy teljesíteni tudjak. Pedig anélkül is ment volna.
Egy alkalommal az Ablak-Zsiráfból kellett felolvasni egy szócikket, ha jól emlékszem, a gólyát. A tanító néni a barátnőmmel olvastatta fel, aki szerinte hibásan olvasta, ezért megkért engem, hogy olvassam fel. Én pont úgy olvastam, ahogy a barátnőm. Ez feltűnt a tanító néninek, ezért odajött, megnézte, mi van a könyvemben. Kiderült, hogy nekem és a barátnőmnek bátyustól örökölt könyvünk volt, amiben nem szó szerint az volt a szöveg, mint az új kiadású könyvekben.
Olvasni nagyon szépen tudtam, egyszer ötágú piros csillagot kaptam az olvasásra, mert a tanító néni szerint a sima piros csillag nem fejezte ki a teljesítményemet :-).
A tanító nénit nagyon szerettük. Két párhuzamos osztály indult abban az évben, és én reménykedtem, hogy őt kapjuk (szerintem akkor még nem lehetett választani), mert ismertem, hiszen a bátyámnak is ő volt az elsős tanító nénije. Ági tanító néni, így hívják. Már nyugdíjas, azt hiszem, elég beteg, de nekem mindig olyan fiatal marad, amilyen akkor volt.