A gyerek, aki sosem ért rá unatkozni

Ami elsőre eszembe jut, az, hogy sosem unatkoztam. Nem emlékszem egyetlen esetre sem, amikor a szüleimnek kellett volna kitalálniuk valamit, amivel engem "foglalkoztathatnak", mert nem tudtam mit csinálni. Óvodába nem jártam, úgyhogy képességeimen tudományosan senki semmit nem fejlesztett, napközben legfeljebb nagymamám és nagypapám terelgetett, például Nagymama önfeláldozó nagyi lévén felmászott velem a meggyfára, ha egyetlen unokájának épp arra támadt kedve, vagy bemászott mellém az általam pokrócból és rudakból eszkábált sátorba,  melynek homlokzatára OROSZLÁN feliratot tűztem, hogy onnan ijesztgessem félelmetes "ordítással" azt az óránként egy (vagy még annyi se) járókelőt, aki az utcánkban elhaladt.

Amikor már kinőttem a homokozóvödrös, fa-építőkockás, sípoló gumibabás, viaszosvászon zsiráfos korszakomból, akkor lett mackóm, A MACI, aki okkersárga bundás, barna üveggombszemű egyén volt és ő lett hosszú évekre a kedvencem. Más gyerekeknél ugyan találkoztam olyan macival, akinek a hasát ha megnyomták, dörmögött, de én nem bántam, hogy az enyém nem szól semmit. Aztán később kaptam egy hajas alvós babát, akiről már többször is megemlékeztem blogíró múltam során, ő volt az, akinek a fejére a saját levágott hajfürtjeimből applikáltak frizurát és akinek Apu készített élethű rácsos ágyat. 

Volt egy másik babám is, nem tudom biztosan, alvós volt-e ő is, csak arra emlékszem, hogy jóval később kaptam, és valamivel nagyobb volt, mint a hajas babám. Ennek nem volt haja, csak a fejformája domborulatai által lehetett elképzelni a frizuráját, viszont mivel elég nagy baba volt, rengeteg ruhát varrtam neki, összes bimbózó kreativitásomat latba vetve és mindenféle maradék anyagokat használva fel e célra.

Egyszer Anyu ügyes kezű kolléganőjétől kaptam egy saját készítésű paprikajancsit, rongyból varrt, barátságosan mosolygó, bohócforma figurát, aki piros selyem hegyes sapkát és piros nadrágot viselt, a két orcája pedig rúzzsal volt pirosítózva, még évek múlva is érződött rajta a rúzs jellegzetes illata.

Rajzolni mindig szerettem, rajzoltam mindenre, nemcsak rajzlapra, füzetbe, hanem naptárakba, noteszokba is és persze főleg királykisasszonyokat, hercegnőket, mesefigurákat. Aztán jöttek az öltöztető babák, a papírból kivágható figurák és bár létezett valami boltban kapható változat, én inkább magam rajzoltam az alap-kislányokat is: kombinés-bugyis gyerekek voltak ezek, melyek öltöztetéséhez korlátlan számban, végtelen variációkban rajzoltam a ruhákat, ellátva az öltöztetéshez szükséges kis fülecskékkel. Az öltöztető babák körüli "alkotással" órákig el tudtam szórakozni,  nem untam meg soha.

Egyszer kaptam valamilyen fémépítő játékot, összeilleszthető, csavarozható részekből állt, még valami kezdetleges kis autót is összehoztam belőle, de hamar ráuntam, mert addigra már a szerelés alapjait, hogy úgy mondjam, élesben is elsajátítottam Apu jóvoltából, aki szabad idejében állandóan barkácsolt valamit, vagy rádiót szerelt és mindenbe bevont engem, mint érdeklődő gyermeket. Mert bármilyen furcsa, lány létemre már kicsi koromtól kezdve nagyon érdekelt mindenféle szerelés, javítás, barkácsmunka. Hogy aztán játék volt-e akkor számomra a barkácsolás, szerelgetés, vagy a szövőszéken való munka, azt ma már igazán nem tudom megítélni.

Táblás, kockadobós-lépegetős társasjáték most hirtelen csak egy jut eszembe, a Ki nevet a végén, azt  sokszor játszottuk a családdal, barátnőkkel, és gyakran dominóztunk is. Néha kártyáztunk, mindig magyar kártyával, úgyhogy a francia kártya lapjaival csak felnőtt koromban ismerkedtem meg. Családi együttjátszásra jó alkalom volt az ötvenes években mifelénk igen gyakran előforduló esti áramszünet, amikor Apu az asztal közepére állította a nagy petróleumlámpát, levette az üvegbúrát és meggyújtotta a kanócot, aztán visszahelyezve az üveget, lassan felcsavarta a lángot. Olvasni ilyenkor nem engedtek, inkább játszottunk valamit.

Bár nem volt testvérem, mégse éreztem magam sanyarú sorsú egykének (igaz, sokáig vágytam arra, hogy legyen egy bátyám), mert nem voltam magányos soha, a környékbeli gyerekekkel sok időt töltöttünk az utcán és a beépítetlen, bekerítetlen üres telkeken. Nagyon foghíjas volt még akkoriban az a környék,  mindenhol kizárólag földút volt, autót szinte sose láttunk, legfeljebb ha G. Gyula bácsit, az öreg színészt hozta a sofőrje a szomszéd házban titokban működő és csak megbízható kuncsaftoknak hozzáférhető borkimérésbe. Tehát mi teljes biztonságban labdázhattunk, fogócskázhattunk, bújócskázhattunk az utcán. Egyedül az ipiapacsot nem szerettem, egy lélekbúvár biztosan ki tudná agyalni, hogy miért - ha nagyon nekidurálom magam, én is rájövök, sőt már rég rá is jöttem, de ez más téma. :) Az üres telkeken pedig főleg azért barangoltunk, mert ott szebbnél szebb színes, mintás edénytöredékeket lehetett találni, régi törött porcelán- és cserépedények darabjait, amelyek kiváló dobóeszközök voltak az ugróiskolához.

És labdáztunk is, például gyakran játszottunk egy falhoz dobálóst, amihez mondóka is tartozott:

"Egy előre, két kettőre, három hatra, hat kilencre, 

üsd ki tízre, tizenegyre, gyertyatartó, vaskoppantó, zsupsz!" 

 ...közben mindenfélét kellett művelni: a labdát falhoz ütögetni, tapsolni, megperdülni és úgy elkapni, gyertyatartónál a magasba dobni, vaskoppantónál meg a földhöz vágni.

Az óraközi szünetekben játszottunk az iskolaudvaron is, bár ott nem volt túl nagy hely, de azért kisebb körjátékra elegendő volt az is. Szöveges, éneklős körjátékokat játszottunk (hogy ne is említsük most a hegyek-völgyek között zakatol a vonat és társait), az egyiknek valami furcsa halandzsaszövege volt, talán német eredetű lehetett, amint azt később, már felnőttként meg tudtam állapítani, de ahogy mi énekeltük, abban nem volt értelmes német szó. Sajnos, egyáltalán nem tudom már felidézni a szövegnek a részletét sem. És nagyon gyakran játszottunk az udvaron egy kétszemélyes játékot, nem tudom, honnan származott a neve, létezik-e ma is, vagy egyáltalán emlékszik-e valaki rá: kuszizásnak neveztünk, amikor ketten forogtunk úgy, hogy mindketten keresztbe tettük az előrenyújtott karunkat és úgy  fogtuk meg a szemben álló kezét, tehát jobb kézzel a másik balját, ballal pedig a másik jobbját. A pár egyre gyorsabban forgott (centrifugális erő, ugyebár), úgyhogy jó erősen kellett fogni egymás kezét, hogy ki ne repüljön egyikük sem.
Otthon is volt ugrókötelem, de emlékszem, néha az iskolaudvaron is ugróköteleztünk. Ketten fogták a kötél két fogantyúját és elkezdték forgatni a kötelet, középre pedig beugrott egy gyerek (haladóbbak ketten is) és olyankor skandáltuk ezt a mondókát:
"Mackó, mackó, ugorj be,
Ugorjál, forogjál,
Mutasd a talpad,
Érintsd a földet,
Mackó, mackó, ugorj ki!"

...és az ugrálónak a versnek megfelelően kellett mindent csinálnia, beugrott, forgott, felemelte hátrafelé a talpát, megérintette kezével a földet, mindezt úgy, hogy az eközben ütemesen forgatott kötélbe bele ne akadjon egyetlen testrésze sem. Csapatépítő tréning kicsiben az őskorból, nemde? :))

A saját régi játékaimmal pedig én is úgy vagyok, hogy ha gyerekkoromban tudtam volna, mi lesz majd fontos évtizedek múlva, akkor nem engedem elveszni az elrongyolódott paprikajancsit, nem hagyom, hogy a szeretett hajas babám a sufniba kerülvén sok évvel később molyrágta hajjal szemétre jusson, és megóvom ütött-kopottan is azt a régi, kedves macit. De késő bánat, mert mint annyi mást, ezt sem lehet már visszafordítani. Maradt viszont pár kép, homályos és halovány, de azért megmutatom.

Homokozóvödrös koromban

A viaszosvászon zsiráf a születésem idején ültetett fenyőfa mellett, a kezemben pedig A MACI (kicsit felöltöztetve)

Ülünk a nagy szobában a rekamién és olvasunk. A maci is.

A kedvenc hajas alvós baba