"akarsz-e mindig, mindig játszani?"

Ha tudtam volna, hogy felnőtt leszek, nem hagytam volna szertefutni a játékaimat! (Ez, kérem, nem svéd gyerekvers, ez saját :) De, sajnos, eltűnt már mind, a legkedvesebbek is, a kisebb rokongyerekeknek, az utcabelieknek, odaadva mindenfelé. Nincs már meg a kis piros trolibusz sem, aminek lehajtható volt az áramszedője, és csak az a kép él bennem róla, hogy ülök a szőnyegen és szalad körbe körülöttem. Csak fénykép őrzi már Fábiánt is, a mackót, és csak emlékeimben él Bella, a kis francia hajasbaba, amit anyu egyik kolleganője hozott külföldi útjáról, és aminek a haja éveken át megőrizte különleges, finom illatát. Vagy Eszter, a kiszakadozó nejlonnal borított, kitömött vászontestű, festett műanyagfejű baba, amire azt mondták, olyan csúnya, de én szerettem; és Bonifác, a felfújható négerbaba. Csak kicsi koromban játszottam igazi babákkal, később már a papírbabák világában éreztem jól magamat.

Voltak ügyeskedős játékaim is, kezdetben építőkockák, a piros háromszög toronytetőre emlékszem, aztán a sokak által emlegetett Jáva, és volt ám Pajtás fémépítőm is. Nem volt sok játékom, hely se volt hozzá, mód se rá, és nem is emlékszem, hogy különösebben vágytam volna valamire. Voltak, persze, társasjátékok, quartett kártyák, és egy pontosan olyan is, amit sikerült megtalálnom a retronómon:

Meg volt egy baba, ami ma is megvan, igazi porcelán a feje, még anyu kapta hatéves korában. Átélt háborút, gondot, bajt, mindent. Amikor kicsi voltam, még sokkal idősebb volt nálam, mint most. Vele sose játszottam, rá csak vigyáztam. Most már kezdünk egymáshoz öregedni :)

Könyvekre inkább emlékszem, leginkább a kihúzogatós nyelvű könyvekre. Ha a lap oldalán húztam ki a fület, akkor a törpék vígan dülöngélve daloltak a padon, vagy éppen fűrészelték a fát; ha meg a lap tetején húzogattam fölfele a nyelvet, akkor a bagoly pislogott Csipkerózsikáék kastélyának tornyán.

Persze, nemcsak olvasással és szobai játékokkal telt az élet, akkoriban a hegy lába, ahol laktunk, kalandokat rejtő, bozótos, üres telkek, kiserdők és mezők birodalma volt, ahol szabadon kószálhattunk naphosszat. Félteni se kellett minket, mert mindig sokan voltunk együtt. Vagy, ha nem mentünk kijjebb, az utcán is találtunk elfoglaltságot. Ugróiskoláztunk, a klasszikusat és a csigavonalast is, labdáztunk, bicikliztünk.

Volt egy kedvelt szabadtéri játékunk: a színcápa, amit én sokáig cincápának értettem (az értelmetlensége nem zavart, volt már ilyenem, vö: …cérnára, cin egérre. Édesapám gyakran forrasztott is otthon, úgyhogy a cin természetes dolog volt számomra.). A játék abból állt, hogy az úttesten állt a cápa (igen, a zsákutcában nyugodtan lehetett a 2 autó/hét forgalomtól), mondott egy színt, akin volt olyan, az nyugodtan átsétálhatott a túloldalra, akin nem, azt elkaphatta, ha ügyes volt. Visszajutáskor már bárkit megfoghatott, és az lett az új cápa. Volt egy tarkamintás kék szoknyám, ideális volt ehhez a játékhoz.

Aztán nagyon hamar elkövetkezett az az időszak és feladat, – talán hetedikes lehettem, amikor örsvezetőnek választottak a saját osztályomban - hogy már nekem kellett kitalálni, megszervezni a közös játékot, és ez két gimnáziumi év megszakítással (harmadikosként már volt csoportom a plébánián) így megy a mai napig is. És az is ugyanúgy van, hogy mindegyik csoport azt szereti a legjobban, ha én is beállok a játékba. Mostanában már előnyben részesítem a logikai játékokat :)

A játszás örömét most már felülírja a felelősség: figyelni arra, hogy senki ne maradjon ki (legalább én dobjam neki a labdát, na ezért kell edzésben lenni), biztatni a kiesőt, fékezni a mindenáron győzni akarót, bírónak lenni, ha kell, vagy éppen bekötözni a vérző térdet. Néha meg, minderről megfeledkezve, önfeledten nevetni, játszani velük. És készen állni arra, amikor minden héten elhangzik a reménykedő kérdés: Ma is játszunk?