Nemcsak a húszéveseké, de ha épp 20 az ember? Akkor tényleg övé a világ? A mienk volt, igen, és valójában csuda egy kor az, felnőtten, vagyis felnőtteskedve élni, de még erős és biztos kötődésben szülőkkel, családdal, rokonokkal, ugyan egyedül dönthetsz mindenféle fontos dologról, mégis közben azért lehet kicsit odasandítani a felmenőkre, vajon fejcsóválva, avagy derűs képpel figyelnek-e ránk.
Hetvenhat januárja nekem elég rémesen kezdődött (kémia utóvizsgával, sőt a február is ugyanígy folytatódott), reggelente azzal kezdtem a napot, hogy lerohantam a postaládához, gyorsan kilesni a napilapból, hová mehetnék dolgozni. Végül azért valahogy összejött a félévem, közepes átlaggal, ezt főképp a társadalomorvostan meg az orosz jelesnek köszönhettem...
Mindenki teledumálta a fejem, hogy lesz ez majd jobb, nem szabad ilyen hamar meghátrálni, sosem szabad feladni, "csak" az elméleti tárgyakat magoló éveken kell gyorsan túljutni, aztán már minden simán megy hisz' belőlem jó orvos lesz, majd a gyakorlatban, a betegágy mellett futom ki az igazi formám, stb.stb.
Belül, valahol éreztem én már akkor, hogy ez nagyon-nagyon nem stimmel. Vagyis dehogynem, az emberi tényezőket, a belső értékeket és lelki-szellemi rátermettséget tekintve nem volt baklövés az orvosi hivatást választani. A baj az elmélettel volt, és bizony magolnom se kellett addig sose, ez az egész egyetem meg -nekem!- túl természettudományos volt, túl lexikális, hiába a szorgalom, hiába a sok ráfordított idő, az eredmények silányak voltak. Illetve innen nézve annyira nem is, de akkor, ott, 12 évnyi kitűnő iskolai előmenetel után csupán kudarcként számoltam el magamban, amit keservesen értem el, na nem voltam ettől kiborulva, de kezdett nőni, növekedni bennem a bizonytalanság, a csalódottság és mit szépítsem, az önbizalmam akkor, ott "sebződött" végérvényesen. A második félév viszont egész jól végződött, tényleg, most elővettem az indexet, semmi uv, se elégséges jegy.
Nyáron egy hónap gyakorlaton voltam, a gégészeten, nagyon élveztem, bár reggel 6 előtt már szorgosan húztam az ágyakat (és még ki tudja milyen tennivalóim is lehettek?- ennyi idő múltán egyáltalán nem emlékszem)
De azok a röpke pillanatok a harmatos hajnalokon, a kórház előtti parkban, azok nagyon is élénken élnek bennem. Mert ott találkoztunk reggelente, nem jutott csak egy-két perc, aztán mindketten rohantunk a dolgunkra. Amilyen kicsi a világ, a körök bezárulnak az életünkben, ma a park közelében élünk, sokszor sietek át rajta.:)
76 őszén volt a huszadik születésnapunk. Semmire se emlékszem. Biztos volt torta, ajándék, virág, talán még vers is Apától. Vajon mitől függ, mi akad fenn az emlékezet hálójában? Néha az ünnepi pillanatok, de oly' sokszor meg csak hétköznapi, kicsiny mozzanatok, amik feledésre lennének ítélve inkább.
Ezt a 76-os évet ugyan fel tudom idézni, sorbavenni az egyetemi történéseket. Tudom, mennyit tanultam, mennyire hiányzott az otthonom, a szüleim, a szerelmem, emlékszem a vonatozásokra, a hosszú és a prof miatt félelmetes anat gyakorlatok utáni menzázásokra, a levélírásra. Mégis, csak pár kép bukkan elő igazán élesen - ahogy éjjel az élettan könyv fényes lapjai megcsillannak a lámpafényben, vagy ahogy a s-i sötét és barátságtalan állomás pisla fényeit lesem.
Keresgélve és kutatva a múltban, "kiderült", (a padláson lévő papírok közt találtam) azokban az években még írogattam is. Főként szomorkás, magányos, és kétségektől gyötrődő verseket.
Csak pár kiragadott sor, akkori hangulataim illusztrálására:
"...rejtőzik-e valami, egy kevéske élet a mázsányi könyvhalomban?" ...mit találunk a képletek mögött? ....hogyan gyógyítunk majd?...lesz-e saját gondolatunk?, marad-e bennünk érzés?....S majd a szívünkkel fordulunk a világ felé?!"
Három kis négysorost is ideírok még befejezésül, jé, ezekre emlékszem is:)
Négysorosok
1.
Versenyezhet az avarillatú ősz,
a kalásztringató nyár s a jégvirágfüggönyös tél,
Vénusz, sziromarcú Tavasz,
Páristól mégis Te kapod az aranyalmát.
2.
Legyen az ember akár szalmahajú norvég,
könnyed járású japán vagy dzsessz-zenész fekete,
a keserű mosoly picinyke ránca
ott kuksol minden szájszögletben.
3.
Kankalin, gólyahír, kakukkfű
és virágzó hársak - ez a gyerekkorom.
De a rozmaring, a rezeda nevének dallama
egyre messzebbről, egyre halkabban szól...
7 megjegyzés:
én is húsz éves koromban irtam a legszomorúbb verseimet:) ki éeti ez(ke)t a húszéveseket?!(ma már én sem...!:)
Jé, rhumel,egyidősek vagyunk! :-))
(Nekem ez eddig nem jött össze.)
Kerestem, hol "zagyva" ez a bejegyzés, de nem találom. Az éved lehetett nagyon nehéz.:(
@Samu, ezt én már tudtam:) És Vackorral is, persze.
@Akimoto: tán azért éreztem zagyvának, mert amit leírtam itt, annál sokkal másabb, néha több,no meg kevesebb is volt az 76-os messzeségbe tűnt valóság...
De a "nagyon nehéznek" csak az előfutára, előszele volt ez az év. És olyan boldog és szerelmes voltam - egyébként:)
Csak felfogni, elhinni,hogy bár 20 éven át azt tudtam magamról, hogy az átlagosnál okosabb és intelligensebb vagyok, a nyelvem jól fel van vágva, a szókincsem-beszélőkém se utolsó, ez mind mégsem így van. Ne ez volt a nehéz. És máig az:)))
Igen kedvesek a négysorosaid.
És az éved komoly megrázkódtatás lehetett, de egyszer mindannyian felnövünk és meglátjuk, a világnak sok-sok közepe van. Nem mindegyikben mi vagyunk a legokosabb, a legrátermettebb, a leginkább elismerésre méltó. (Mondom ezt többek között azért is, mert magam is hasonlóan éltem meg ezt a kort, bár kicsit korábban. De csak azért, mert hamarabb születtem!)
@stali:A komoly megrázkódtatás később jött...76 csak a kezdet volt:)
Jaj, és nem gondoltam ám én, hogy a sok-sok világ közül akár egynek is a közepe vagyok! Csak fura volt a mindig jó eredményt elérők csapatából hirtelen kipottyanni. Csodálkoztam is nagyon:)))
rhumel
Hihi. Korábbi világunk erővesztése csupán bevezetés az Élet Viharai című, személyre szabott feladattömegnek. De azért csak van értelme, mert még élünk. Sőt, blogounk is.
Megjegyzés küldése