2011. augusztus 3., szerda

Gyermekkorunk és ízei

Lehet, nem egészen a cím szerinti lesz a tartalom, mert bevallom, a freeblogos bejegyzés átemelésén mesterkedem leginkább. Aztán, ha nagyon elvadul a leírás a címtől, talán betoldok valamiket. Vagy nem. Mert az még az első lendületet tükrözi, amit azóta a Ti emlékeitek is módosítgatnak, bővítgetnek - egyre hosszabb emlékezet-sereget hoznak elő.

Irgalmatlanul rossz evő, és igen nyamvadt kisgyerek voltam.
A reggelik (brrr, míg rá nem jöttem, mire való a szűrő) tejeskávét jelentettek, s mert anyánk szerette a tej fölét, hát bizony abban gusztustalanságok úszkáltak néhanapján. Ám a tejeskávé íze, mint olyan, ma is kedves emlék nekem. Sajnálatos módon a kórházak már szinte kizárólagosan teát adnak, pedig az a kávé legalább emléket adott. A mellé bekapni adott falatokra nem is emlékszem, talán nem is voltak? Mert tízórait kaptunk, arra emlékszem. Leginkább egy hajszálvékonyan vajazott szendvics, a bélése szezonban zöldpaprika. Esetleg ugyanilyen vékony szalonnaszelet.
Iskolás korom előtt dédnagyanyám próbált nekem kedvezni - ez a krumplileves és mákostészta napja volt, emlékeim szerint többnyire pénteki napokon. Aztán előfordult, hogy a luxus is megjelent, talkedli formájában, melyhez birsalmavelő ragyogott-rezgett kívánatosan. Gyerekkori hagyomány, és ráadásul szerettem és szeretem is, a krumplistarhonya. Tökfőzelék, sárgaborsó feltétje a paprikás zsiradékon megfonnyasztott szálkásra szelt hagyma - szintén kedves eledel. Aztán iskolás is lettem, s ettől kezdve etetett a gondoskodó állam. Annyi burizst, jesszusom, de utáltam! Ünnepként éltem meg, ha nagyanyámékhoz átmentem, s kérhettem-kaphattam 1 egész lágytojást, abban a fa tojástartó kupában. Tán Mariazell, vagy valamelyik belföldi kegyhely képével dekorált, talpas izé, szerintem ma is megvan. Igaz, nem nálam. (Mi még képesek vagyunk eleink emlékeit a magunkénak IS tudni.)
Nehogy elfeledjem, téli időkben mekkora élvezet volt a piszkostészta. Ez bizony nem más, mint szélesmetélt, szilvalekvárral. A cserépkályhában lévő, a tűztér feletti -tepsi méretű - fémdoboz volt alkalmas helye, s a tepsi oldalára odaégő nyammmnyammm megismételhetetlen élvezetek forrása lett.
Véznaságom okán az anyai gondoskodás a városi gyereknek falusi tejet, túrót, tejfölt biztosított. Már nem emlékszem, milyen gyakorisággal, de meg-megjelent Kiss mama, hogy ezeket a környéki tanyáról ennek a lyánynak behozza. Vele a konyhába egy új, számomra cseppet sem kellemetlen illat is belépett. Nem tudtam, hogy a teheneket érzem; nyájas szavai, rámmosolygó szemei azonban most is bennem élnek. Az arcát már nem tudom felidézni, de a szeretetét érzem.
A háború utáni nemzedék nem volt fényesen ellátva az élelmiszerek gazdag választékával. Két pedagógus három gyerekkel és egy nyugdíjat nem élvező idős családtaggal meg nem is tudott különleges minőséghez hozzájutni. De a cukros zsíros kenyeret egyik osztálytársnőmnél kóstoltam meg - ő ezzel pótolta ki a napközis szörnységeket. Ugyanakkor rettentően élveztem a piacot - mint a legnagyszájúbb, mehettem alkudni. Forint alá a tojást, szezonban a dinnye kilóját, szóval bármit, amire elkölthettem, amivel elengedtek. Szigorúan bevásárlási célzattal. Az ötvenfilléres fagyigombóc (netán egy kocka Balaton, vagy Mecsek, sőt, Gránit) majd ez után jöhetett - egy másik kasszából.
Boldog gyermekkor. Lassan újra élem, igaz, a mértékegységek változtak. És már nem vagyok nyápic kislány. Nem is eszem piszkostésztát. Nincs hozzá cserépkályhám.

Eddig volt az eredeti, hirtelen feltolult emlékhalmaz. Azóta olvasgattam, felidéződött csomó el nem múló, bár háttérbe húzódott ételélmény, a mai szokásainkat előkészítő, a gyerekkorban rögzült kívánság és elutasítás. És ami ennek a blognak valahol sajátja, némi nosztalgia is.

Ennek jegyében elmondom, hátha érdekel valakit, mit főztünk tegnap, mára. Mert a paradicsomos krumpli sem a mindennapok mai slágere, ugyebár. Na, ehhez azonban rögtön eszembe jutott, hogy anyánk a nyers sertésnyyelvből főzött igen aranysárga, gyönyörűséges húslevest. Nosza, irány a piac, lett nyelv, és lőn leves. (Az, hogy a benne főzött egyetlen erőspaprika kissé szétfőtt, egyedi pikantéria gyanánt az asztalnál történő további erősítést tette feleslegessé. Már tegnap sikeresen előkóstoltuk, bizsergő fejjel és elégedett gyomorral.) A főtt nyelv pedig tökéletes kiegészítője a paradicsomos krumplinak.

4 megjegyzés:

klaribodo írta...

Hogy mitől lesz valakinek hazai ízekhez kötődése, netán elutasítása, az rejtély. Én például utáltam a piszkostésztát, a tej fölének jó részét viszont képes voltam lelopni a forralt tej tetejéről.

KapitányG írta...

Tegnap este írtam valahová (azt hiszem, Flora bejegyzéséhez) egy hozzászólást arról, hogy én mennyre szeretem a tejet, hidegen is, forralatlanul, és forrón is, fölével együtt, de legeslegeslegjobban frissen fejve, habosan, tehénmelegen, és hogy egészen kisgyerekként kecsketejet ittam, velünk szemben lakott Nusi néni Manci nevű kecskéje, onnan hordták anyámék szegény vézna, hízni sehogy sem akaró csemetéjüknek.
Aztán amikor el akartam küldeni, közbeszólt a gúgli. Hogy engedélyezzem a cookie-kat. Megnéztem, engedélyezve vannak. Utána azt mondta, hogy töröljem őket, és indítsam újra a gépet. Én meg túl fáradt voltam hozzá két nap Dunakiliti után.
Hát most, pótlólag, ennyi...

Rozsa T. (alias flora) írta...

Jó, hogy felidézted a krumplistarhonyát! Egyik kedvencem volt s egyik első önálló főztöm!
A főzelékék közül a spenót és a TORMA!
Én is nyápic voltam (ki hinné ma már?...), főleg öcsémmel összehasonlítva. Velem is ki akarták próbálni a kecsketejet, de ez már túlsok lett volna egyébként engedelmes természetemnek! A csukamájolajból egy kanál erejéig bírtam...

N Zsuzsa írta...

Mi is sokszor kaptunk főzelékre pirított hagymakarikát. Volt, hogy a zsengébb tök héját anyám kirántotta, ez volt a feltét a tökfőzelékre.
Olyan jó emlékezni ezekre a dolgokra, előjönnek az akkori emlékek és a szeretteink!