Csak mert enni kell

Ami talán a legnagyobb különbség a gyerekkorom és a most között, hogy akkoriban én nem szerettem enni, sőt az ételek sem érdekeltek egyáltalán. Ettem, mert enni kellett, de nem azért, mert ez különösebben érdekes, vagy élvezetes lett volna számomra.

Kis súllyal születtem, tényleg, a szüleim akár erőszakoskodhattak is volna, hogy egyek, meg hogy egészséges ételt egyek (bár akkoriban, úgy rémlik, minden étel valahogy egészséges volt), mégsem tették. Örökre hálás vagyok nekik ezért. Gondolom, úgy tartották, az ember azt eszi, amit kíván, ami jót tesz a szervezetének. És majd megnövök. Ez a növés dolog sem volt valahogy annyira fontos akkoriban.

És tényleg megnőttem, és tényleg megtanultam élvezni az ételek ízét.

Ha mégis vissza kell emlékeznem, mit szerettem enni kisgyerek koromban, akkor a lista rövid lesz; vajas-lekváros kenyeret és vajas-mézes kenyeret. Hónapokig. Nagy néha májkrémes kenyeret (abból a kis fémdobozból). Persze ettem mást is, nem lehetett válogatni, de ezek voltak, amit kértem, ha megkérdezték, mit ennék.

Évente egyszer, Húsvétkor, pedig egy évre bezabáltam sonkából és főtt tojásból. Az volt a szülők nagy napja, akkor hátradőltek, és néztek.

Arra egyszer sem emlékszem, hogy anyám bármi ételt belém erőltetett volna, csak arra, kicsit csalódott volt, amikor a nehezen szerzett banánt undorodva tettem le egy harapás után, mondván, tök íze van, meg mert a gyümölcskocsonyáját ki nem állhattam. A mai napig idegenkedem a kocsonyás állagú ételektől.

Nagyon kevés nosztalgikus emlékem van gyerekkoromból ételekről. Anyai nagyanyám kelt süteményeit imádtam, meg egyszer jártunk anyám valami sváb rokonainál, ahol Teri (??) néni zöldbabfőzeléket főzött csirkepörkölttel. Az isteni volt.

Egy dolog azért nagyon megmaradt bennem. Óvodás lehettem, amikor egy éjszaka kalácsról álmodtam. Még fel is ébredtem sírva. Úgy emlékszem, kaptam is egy szelet kalácsot, hogy ne sírjak, de ez teljességgel valószínűtlen, mert el nem tudom képzelni, hogy lett volna otthon kalács csak úgy ...