Csak elszánt olvasóknak, mert hosszú!

Erről az évről visszaidéznem a történéseket azért könnyű, mert valami egészen kivételes módon az 1962-es kis piros noteszomba rengeteg eseményt feljegyeztem, pedig egyébként sem naplót nem írtam soha, sem pedig más évekre érvényes noteszba nem szoktam beírni semmit utólag, legfeljebb a tennivalókat, de azokat persze előre. *
Abban az évben nagyon sok minden történt velem, ami nem csoda, mivel az év első felében még nyolcadikos voltam, a másik felében meg már gimnazista.

Tehát nyolcadikban a második félévre esett az osztályrendezvényünk, pontosan február 11-dikére. Ez műsoros, táncos buli volt, a belépéskor mindenki kapott egy számmal ellátott papírszívet, amit kitűztünk magunkra. Arra ugyan élénken emlékszem, hogy ki volt az, akivel én akkor este nagyon szerettem volna táncolni (tudni kell, hogy lányiskola voltunk, a közelben fiúiskolával, ahonnan az ilyen rendezvényre eljöhettek a fiúk), ehelyett egy ismeretlen srác kért fel, táncoltunk is valamennyit, aztán egyszercsak szó szerint ezt kérdezte: "...kedveled a kidobósat?" - nem emlékszem, mit feleltem, de nem figuráztunk kidobóst, az biztos, mert nem voltam egy kidobóst táncoló típus.. Az én titkos választottam viszont ügyet se vetett rám, ettől számomra eléggé szomorúan végződött az este, így jártam.
Valamikor akkortájt kellett jelentkezni továbbtanulásra is, a kerületi gimnáziumot választottam, amit ugyan lekicsinylően parasztegyetemnek csúfoltak, de bennünket ez nem érdekelt. Felvételi nem volt, jó tanuló voltam, úgyhogy simán felvettek.

Május elején készítették rólunk a nyolcadikos osztályképet, ott álltunk az iskolaudvaron fehér blúzokban (sokunk gallérja alatt fekete vékony bársonyszalag elöl masnira kötve, az volt akkor a módi), egyedül F. Éva vett fel matrózblúzt. A tanárok ültek, a középső sor mögöttük állt (köztük középen Nagy néni, a hivatalsegéd), mi magasabbak pedig ott a hátsó sorban a folyosóról kicipelt tornapadon egyensúlyoztunk. Ki a legmagasabb, mondjam-é? :)

Május végén megnyertem a kerületi orosz versenyt, június elején pedig elballagtunk, úgy emlékszem, akkor már mindannyian matrózblúzban. Nem volt akkoriban felhajtás a nyolcadikos ballagás körül, nem volt még divat sem a feliratos szalag, sem a ballagási ajándék, és a családok sem csődültek oda rokonostul. Nem emlékszem, volt-e jelen egyáltalán szülő, de az biztos, hogy az enyéim nem voltak ott, Apunak eleve szóba sem jöhetett ilyesmi, mert az ő iskolájukban is ugyanakkor volt a ballagás. Az osztálytermeket persze feldíszítették és mi végigjártuk mindegyiket énekelve, aztán az udvaron volt valami ünnepség, de ennyi és semmi több. Pár nap múlva lezajlottak a vizsgák is, mert vizsgáztunk nyolcadik végén (nem egyénenként, hanem együtt, az osztályban), akkoriban ez még így ment, bizony.

És aztán június 14-től 16-ig tartott a búcsúkirándulásunk Törökmezőre és környékére, ezt a következőképpen örökítettem meg az utókornak:

14 csütörtök
Bp. - Zebegény - Törökmező Törökmező - Fehér-hegy Vacsora: pörkölt krumplival, saláta
15 péntek
Törökmező - Kisinóci turistaház Vacsora: csontleves, resztelt máj rizzsel, saláta
16 szombat
Törökmező - Nagymaros - Visegrád - Vigadó téri hajóállomás Ebéd: csontleves, rántott hús krumplival, saláta, dobostorta, meggylé

De erről a kirándulásról fennmaradt egy másik dokumentum is, egy képeslap a törökmezői turistaházról, amit a kirándulás második napján ceruzával írtam, megcímeztem és hazaküldtem. Hogy mikor ért oda, nem tudom (még az is lehet, hogy előbb otthon volt, mint én, hiszen szombaton is járt a posta), de ha most elolvasom, pontosan átérzem annak a tizennégy éves kislánynak a gondolatmenetét, aki akkor voltam: előbb fecsegtem arról, hogy eddig hol jártunk, mit láttunk, hogy meleg van, aztán amikor már vészesen fogyott a hely a lapon, rádöbbenhettem, hogy még egy szóval sem nyugtattam meg az anyai szív aggodalmait és akkor odavéstem egyre kisebb betűkkel, hogy nagyon jól érzem magam, meg hogy "reggel ittam teát és holnap is" - hogy ez miért volt fontos, arra már egyáltalán nem emlékszem, de Anyu valamiért nyilván a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül igyak teát (?), és végül, mivel már sehol sem volt hely, a lap sarkába bekeretezve, felkiáltójellel is nyomatékosítva beírtam: "Nincs semmi baj!" A képen bejelöltem a szobát, ahol két barátnőmmel hármasban aludtunk - ami túlzás, mert éjszakánként inkább jól kidumáltuk magunkat a sötétben. Villany volt ugyan, de talán agregátorról működött és éjszaka kikapcsolták, mindenesetre az biztos, hogy éjjel sötét volt a házban. Ezt aztán némely más szobabéli leányok a többiek ijesztgetésére használták fel és lepedőkbe burkolózva, huhogva járkáltak a folyosón, sőt ott azon az emeleti nagy, fedett teraszon is, na persze csak pár percig, míg a kísérő tanárnők le nem csaptak rájuk.

1962 szeptembere nem csak arról volt emlékezetes, hogy akkor kezdtem a gimnáziumot, hanem arról is, hogy akkor vettük az első tévékészülékünket, mégpedig Kékest. Apu behozott a szobába egy hokedlit, rátette a gyönyörű szép, politúrozott (vagy annak látszó?), legömbölyített sarkokkal formatervezett darabot, majd rászerelte a dipolantennát, és máig emlékszem, hogy a legelső műsor, amit láttunk, Chris Barber és együttesének koncertje volt. Mégpedig az Ice cream című számot játszották, ma is a fülemben van a zenéje. Maga a tévénézés és az, hogy ott nálunk, otthon, bármikor bekapcsolhatóan van egy erre alkalmas készülék, hát ez maga volt a csoda. Addig néhány alkalommal láttunk már adást, mert az utcában két ismerős családnak volt tévéje és egyszer-kétszer meghívtak bennünket, de most lett sajátunk, ez felejthetetlen érzés volt akkor.

Szeptember 3-dikán, hétfőn volt a gimnáziumi évnyitó. Erről a napról annyira emlékszem, hogy a szokásos fehér blúz/sötét szoknyába öltözve a gimi udvarán álltam az I.A osztályosok közt és valami iszonyúan idétlen, az akkori felfogáshoz képest is korszerűtlen, vaskalapos igazgatói ünnepi beszédet hallgattam, Ő volt az az igazgatónk, akinek regnálása alatt kötelező volt egyensapkában járni suliba. Az egyensapka sötétkék volt és borzasztó előnytelen fazonú, mert ha még ellenzős lett volna, az hagyján, de olyan hosszított katonasapka formája volt, ami már eleve nem állhat jól egyetlen élő embernek sem. És nem csak járni volt benne kötelező, hanem saját pénzből kellett csináltatni, ráadásul előírták, hogy ugyanabban az üzletben. Az üzlet a Rákóczi útnak a Keletihez közel eső vége felé helyezkedett el, valami Sapka és Kalap Ktsz. volt kiírva a bejárat fölé, mely fölirat ma is nyomaiban elolvasható, ha az ember busszal húz el a bolt előtt, bár a boltban már rég nem fejfedőket árulnak. Oda kellett elzarándokolnunk mindjárt szeptemberben méretvételre, majd pedig egy-két héttel később ugyanott átvehettük a rettenetes darabot. Aztán egész évben zajlott a csiki-csuki: a sapkát a táskában tartottuk és amikor reggelenként a gimnázium kerítésénél befordultunk a sarkon, előrángattuk és fölcsaptuk a fejünkre, ugyanis arra a pár méteres járdaszakaszra már odalátott az irodából a diri. Szerencsénkre őt kb. egy év múlva elhelyezték tőlünk és ezzel a sapkáink is funkciójukat veszítve mehettek a szemétbe, én csak az iskola jelvényét operáltam le róla, azt még ma is őrzöm.
Az évnyitón többen megnyugodva konstatáltuk, hogy a fél osztály már az általánosból ismeri egymást: öten voltunk, akik előtte nyolc éven át egy osztályba jártunk, néhányan pedig a párhuzamos osztályból jöttek, úgyhogy az I.A tele volt ismerősökkel. Aztán bementünk a jövendő osztálytermünkbe, ott Juhász Jenő tanár úr, az osztályfőnökünk eligazította a társulatot, mindenki egyenként felállt és bemutatkozott, majd pedig megpróbáltunk megjegyezni minden fontos tudnivalót, ami a következő naphoz szükséges volt. De arra emlékszem, hogy nagyon jó benyomásokkal távoztunk, tele voltunk izgalommal és mi, régi ismerősök nagy dumálások közepette csapatostul vonultunk hazafelé.
Aztán másnap beindult az élet. Ahogy elnézem a naptáramat, az első két hónapban több kirándulás is volt.
Például mindjárt szeptemberben (mellesleg utána is minden évben) elvittek bennünket Kőbányára a mezőgazdasági kiállításra, nem mintha az annyira érdekelte volna az ifjúságot, de a mi iskolánk mellesleg mezőgazdasági tevékenységgel is foglalkozott, mégpedig az 5+1 szerkezetű oktatási rendszerben. Gyengébbek és ifjabbak kedvéért: ez azt jelentette, hogy hétfőtől péntekig folyt a normál tanítás, szombaton pedig volt a politechnika nevű tantárgy (a későbbi gyakorlati foglalkozás elődje), ami nálunk zöldségtermesztő szakot jelentett, egész pontosan zöldségtermesztő és hajtató szakot, ilyen vicces neve volt. Hogy szombatonként konkrétan mit is csináltunk, abba most ne menjünk bele, elég annyi, hogy mivel a kerületben három téesz is volt, általában ott végeztünk valami idénymunkát és néha, főleg téli szombatokon némi elméletet is felszedhettünk.

Volt szeptemberben igazi kirándulás is, mégpedig Visegrádra, oda-vissza hajóval mentünk. Én már akkor élénk érdeklődést mutattam egy osztálytársam, H. P. iránt - szerelem első látásra, ugyebár - ez aztán az egész hajókázásra rányomta bélyegét, legalábbis számomra. A szokásos szemezések, beszólások (bár akkor még nem így mondtuk), heccelődések, poénok szálltak ide-oda, egyszóval, ismerkedtünk. Emlékszem, visszafelé Tahitótfalunál a híd mellett töltöttünk egy hosszabb időt, azt már nem tudom, milyen okból, talán ott szálltunk volna fel a visszafelé jövő hajóra, még az is lehet, de ez a hely valahogy megmaradt az emlékezetemben.

Októberben Aquincumba mentünk, például azért is, mert latinos osztály voltunk, vagyis az orosz mellett nem németet vagy franciát tanultunk, mint a többi párhuzamos osztály, hanem latint. Úgyhogy az aquincumi kirándulás már ennek jegyében telt. Nekem főleg a víziorgona jelentett nagy élményt, meg a régi római sírkövek bevésett feliratainak silabizálása, na és maguk a romok, mindenekelőtt a romok! A falmaradványok, ahogy a régvolt házak alaprajzát formázták, ahogy beléjük, közéjük lehetett képzelni a szobákat, a fürdőket, a padlófűtést! És persze az embereket, akik azokban a helyiségekben laktak, éltek, akik azokon a köveken lépkedtek, amelyeken mi is. Ez fogott meg legjobban az egészből.

Egy októberi szombaton aztán egynapos kirándulásra mentünk Kevélynyeregre, mégpedig a kevélynyergi turistaházhoz - merthogy akkoriban mindenfelé működtek ám turistaházak! Különféle komfortfokozatúak voltak, amin nem valami többcsillagosságot kell érteni, hanem hogy oéldául négy-ötszemélyes, avagy tízszemélyes hálótermek voltak-e az illető házban, illetve hogy lehetett-e meleg kaját kapni, vagy csak a saját elemózsiádra számíthattál. A legtöbb turistaházban sem villany, sem víz nem volt, viharlámpák vagy petróleumlámpák, illetve közeli forrás vagy ciszterna szolgáltatta a komfortot. Nomád életmódra rendezkedtek be, de nagyon népszerűek voltak.
Bár ennek a kirándulásnak nem emlékszem a részleteire, de van hozzá egy képem: egy osztálytársammal, V. Magdival állunk itt a Kevélynyereg felé vezető úton egy turistajelzés alatt. Érdemes felfigyelni mindkettőnk visszafogottan elegáns túraöltözékére: Magdin egy sötétkék mackóruha volt, rajtam pedig valamilyen szövetnadrág, no és A MACKÓFELSŐ! Nem akármilyen ám, hanem ez még annak a mackóruhának a felsőrésze, amit 1957 telén a külföldről érkezett segélyadományból kaptam az általános iskolában. Na mármost, öt évvel azelőtt valamivel azért alacsonyabb lehettem, úgyhogy 1962-re a nadrágját régen kinőttem már, viszont a felső még mindig szolgált. Kék volt, de nem sötétkék, hanem nagyon szép élénk égszínkék, a nyakán, derekán, csuklóján fehér-kék csíkos passzéval, tényleg szép volt és ezek szerint tartós is. Itt ugyan már látszik, hogy hosszában alig ér a derekamig, de azért én csak hordtam, míg annyira szét nem ment, hogy szalonképtelen lett szegény.

Milyen bejegyzések vannak még szeptember-októberben? Hetente rendszeresen ismétlődik a Tánc szó, néha csütörtökön, pénteken, de legtöbbször a szombati napokon. Ez bizony a tánciskolát jelentette, mert beiratkoztam a gimiben indított tánciskolába, ahová aztán a megfelelő napok délutánján immár köpeny nélkül, kiglancolva, átöltözve visszamentem otthonról. Nem voltam őstehetség, azt nem lehet rólam állítani, ezért aztán olyan nagyon nem élveztem ezt a dolgot, tele voltam gátlásokkal, de amennyire emlékszem, nemcsak én, hanem a többiek is, fiúk és lányok egyaránt. Feszélyezetten mozogtunk, valahogy mindenkinek kötelesség volt az egész, ez mindvégig érződött rajtunk. Látom, beírogattam mindegyik tánciskolai naphoz a neveket, akikkel azon az órán táncoltam - hát bizony, közülük sokról már azt se tudom, kik voltak.
A tánctanárnő megtanította nekünk az alapvető klasszikus táncokat, keringőt, tangót, szvinget, meg némi latinokat, rumbát, aztán a csacsacsát, ilyesmit, no meg az akkor befutott twistet! Az volt az egészben a legjobb, azt mindenki élvezte. Hogy én, természetem ellenére tulajdonképpen miért iratkoztam be, arról valami halványan dereng, mintha apám noszogatott volna, hogy nem árt az, ha megtanulom a legfontosabb táncokat, meg hogy legalább jobban megismerkedem a többiekkel, és így tovább - azt hiszem, Apu szeretett volna az akkor normálisnak számító tizenéves "társasági élet" felé terelgetni, bármennyire is idegennek látszott az a világ tőlem és én is idegenül mozogtam abban a világban.
Aztán elmúlt a tánctanfolyam és maradt a suli, az osztály, a barátságok, szerelmek, maradtak a lelkizések a lányokkal és maradtak a dumálgatások a fiú osztálytársakkal, akik engem mindvégig havernak kezeltek, mert olyan jól kijöttem velük (nesze neked ébredező női mivolt...) - szóval, így kezdődött középiskolás pályafutásom pontosan negyvenkilenc évvel ezelőtt.

*A saját blogomban már többször is felhasználtam ezt a noteszt, úgyhogy most helyenként onnan is ollóztam ezt-azt.