Az év, melyben szinte semmi sem történt velem

Ez olyan év, amelyből szinte semmit sem tudok felvonultatni itt, mint eseményt. Hacsak... hacsak a prágai utat nem, amire szeptemberben került sor. Munkahelyi, sőt szakszervezeti kirándulás volt ez, cserelátogatás: a prágai testvérkönyvtárunk munkatársai már jártak nálunk korábban, most rajtunk volt a sor. Néhány kolléga a házastársával együtt jött, sőt Mari barátnőm az édesanyját hozta el, aki 80 körül járt akkor és addig még sosem ült repülőn. 

Prágában az Aritma sportszállóban laktunk, ahová metróval és  villamossal jártunk, de persze csak aludni, mert nappal a város utcáit róttuk. Természetesen a könyvtárban is tettünk hivatalos látogatást, de azt hamar lezavartuk, illedelmesen meghallgattunk és megnéztünk mindent, amit megmutattak, aztán spricceltünk kifelé a kultúra szent csarnokából, olyan otthon is van, benne dolgozunk nap mint nap. A város sokkal érdekesebb volt, a Károly-híd, az Orloj, a Szent Vitus,  az Aranyművesek utcája és a többi látni- és látogatnivaló.

Mari édesanyjának, Margit néninek különösen nagy élmény volt az egész, a repülőn még a pilótafülkébe is behívták, nem győzte mesélni, amit ott látott, és egyáltalán, az utazás és a prágai tartózkodás minden percét élvezte. Hármasban laktunk egy szobában: Margit néni, Mari, meg én és esténként rengeteget nevettünk. 

Nem voltunk akkoriban fotózásra berendezkedve, csak egy-két kollégánknál volt fényképezőgép és már nem emlékszem, melyikük  is készítette ott a szálló udvarán ezt a képet, az egyetlent, ami arról az ötnapos kirándulásról megmaradt. Hármunk közül ma már csak én vagyok itt és róluk kettőjükről ugyan van pár fényképem, de ilyen közös csak ez az egy, ez a prágai papírkép. Elszíneződve, elhalványulva, de még őrzi azt a pillanatot 1981. szeptember 6-dikáról.