1962 volt az első teljes (polgári) év, amit "egyetemi hallgató"-ként töltöttem el... kis csalódással, de valószínű azért, mert túl nagyok voltak a várakozásaim, és ahhoz képest "nem azt adott, amit vártam"... azt hiszem, hogy az volt az elhibázottság a válasz
tásomban, hogy én mindig is a művészetek iránt éreztem vonzalmat (hegedültem, -zenét szereztem, rajzoltam, szavaltam, s az egyetemi szakválasztásaimban is az irodalom elsősorban mint "művészet"-i tárgy szerepelt, persze a bölcsészkar többnyire száraz tudományos óráin ebből semmi sem maradhatott - különösen a régi irodalom - történeti alapú - tanulmányozásában nem...) úgyhogy - elpalástolt, elbujtatott vágyam - a szinművészeti főiskola irányába - titokban - pótlólag megkiséreltem valóra váltani, persze, többnyire csak annyira, hogy "utólag aztán ne tehessek magamnak szemrehányást...", de annyira nem "harcoltam érte"... nem is sikerült... most találtam egy boritékot , benne egy levelet
Zürich, 1962. januári 20-keltezéssel, ("átutazóban Amsterdam és Nice között") a nagybátyám irta "
Somló István művésznek" cimezve, aki akkoriban a Vig szinház igazgatója volt, gyerekkorukban egy házban laktak, és főleg apukámnak volt jóbarátja... , ebben egyáltalán nem protekciót kér nekem, csak tanácsot, ill. meghallgatást... (de a levelet nem is adtam át! épp premier előtt volt, és telefonon , csak a titkárnőig jutottam, ami/aki megállitott...) Elgondolkodtat az ittmaradt s már átadhatatlan levél tartalma:..."az egyetlen értelem, talán, hogy próbáljunk kellemesen "átutazni" az életen át. - S éppen erről van szó, amikor arra kérlek, tanácsold Julikát a jövőjét illetőleg. Ő Karcsi kislánya. S ehhez talán még csak annyit, mikor mint két éves baba a auschwitzi kirándulásról anyja hazahozta (ami valóban a csodával határos) azt hiszem, élete nagy áriáját elénekelvén belefáradt az életbe s évenként bevonul az idegszanatóriumba, hogy onnan "egészségesen" elbocsássák, majd pár hónap mlva megint felvegyék. - Az a Tennesie Williams valóban a ma Shakespeareja. - Julika, úgy érzem, a gyermekem, s úgy érzem, oly kevesen vagyunk már életben azok közül, akik "összetartozunk", hogy neked sem közömbös. - Kérlek bölcs megfontolás alá venni tanácsodat: szinésznő akar lenni, tehetségesnek érzi magát. Nem szeretném, hogy úgy utazzon át az életen, hogy rossz kupéban érezze magát. Kérlek hallgasd meg, és itélkezz sorsa felett. Megbizom barátságodban és itéletedben. Barcsai és Zárdai utcai szeretettel.---"
nem tudom, jó kupéban utaztam-e, (utazom-e).., nem tudom, jobb lett volna-e az a másik kupé...de már abban sem vagyok biztos, hogy menet közben nem lehet(ne) változtatni azokat a kupékat...azt hiszem részben (kis részben ) azt is tettem... , teszem... talán... Mindenesetre ez a vonat (a kupéival) nagyon nagyon gyorsan robog...
(nem sikerült a felvételi, tán nem is nagyon akartam , hogy sikerüljön, a szinházzal, művészettel, kerültem(maradtam) közelebbi kapcsolatban - másképp, máskor, más formákban..., és később a bölcsészkari tanulmányokkal is megbarátkoztam...1962-es keltezéssel pár fotót találtam (sajnos noteszt, naptárt naplót nem - bár nagyon sok irásos dokumentomot: (alapos-gondos)egyetemi jegyzeteket!) Szeged közel volt, bár közlekedés szempontjából messzebb, mint manapság mikor fél óránként jár a busz Makó- Szeged közt, akkor csak egy ritkán járó vonat döcögött Újszeged és Makó közt... távoli állomásokkal... Kollégiumban laktam (a Hősök kapuja mellett, 2. évben 18-an(!) egy szobában (emlékszem, a közvetlenül mellettem alvó(s közben többnyire)horkoló évfolyamtárs, aki menyasszony is volt - távol a vőlegényétől - milyen pánikba esett a kubai válság kitörésekor, mert az akkor volt, ...(okt 14-28)... az atomháború kirobbanásának veszélye - ezekben a "hidegháborús" időszakokban nem is tűnt elképzelhetetlennek... okozott nekem is szorongásteli időket( ami akkor csitult, amikor, később, utazásaim során, személyesen tapasztalhattam, hogy mi van a (Kelet által ) rettegett Nyugaton, s viszont (ugyanúgy és feleslegesenek tűnően, egymást kioltva) a Nyugat által rettegett Keleten... de 62-ben még csak Makó és Szeged közt utazgattam... (hét közben féretéve a 40 fillért, hogy maradjon villamosjegyre a messzi állomásig (diákvasútbérletem volt) Nyáron otthon "nyaraltam", a Maros parti strandon...
Visszatekintve : szép idő volt... mindenestől... (a szegedi és a makói része is) (A "nyaralunk!" tudatos, játékos jelszava volt anyukámnak, amit egyetértően s vidáman átvettem, tényleg nem kellett elutaznunk "nyaralni", tudtuk nagyon is élvezni a helyben azaz otthon nyaralás praktikus örömeit...
Ime, 1962 a fotóimon:
Szeged, 1962. április
kollégiumi szobatársaimmal a Hősök
Kapuja előtti padon...
a fotókat anyukám készitette, aki meglátogatott épp, Szegeden jártában)
fura , hogy mindenki mosolyog, csak én nem... ejnye!:( de anyu mosolyog a fotón, amit én csináltam, róla!
a kollégium kapujában....
merre...?
Makó, 1962. nyár
az udvarunk kapujában:
az örökös bicikli
a strandra , (vásárhelyi) nagynénémmel
a Maros parti strandon, már szeptember elején... :
(s mindjárt kezdődik a 2. év Szegeden, az egyetemen)
találtam egy füzetet," Verseim" van ráirva , 1960-tól, s 1962-ből is egy pár... azt hiszem ezek alapján (is), hogy legpesszimistább korszakom ez volt...:(ideirok bizonyságul pár részletet belőle):
"...Telnek az évek. S utána kapkodunk. / Őrültként sírjuk vissza napjaink./ egyre csak a Nagy Idővel harcolunk./ És temetjük, feledjük vágyaink./ Velük együtt kicsit önmagunkat, és közben az ősz zenéje ringat."... (Hogy legyőzzük a halált... Makó, 1962. október 29.)
"...A világot nem tudom úgy látni, mint rég,/Mikor még azt hittem, nem csak ő örök,/ Hanem az is, -talán -, ki benn él s örül./ Felébredtem... S nem tudok már örülni sem./ Csak sírni, sírni, hangtalanul, magamnak,/ Nehogy megtudja más is, mi a bánatom." (Dekadens hangulatban. Szeged, 1962.december 30.)
(és most elárultam...) (ezt is...:)
ÉLET?
Örökkétartó előadás
A szereplők változnak, letűnnek,
A Halál tapsol - finálé nincsen
Csupán szüntelen színváltozás.
Szeged, 1962. december 30. (tan. szoba)
....
Harc a boldogságért
Ugye a többi ember boldog? /Csak te vagy bús , és nem./ S ugye a boldogság nem a földön jár?/ Te nem láttad még sose./Ugye aki boldog tud mégis lenni/Az szerény és igénytelen,/Azt nem többrevágyás hevíti,/Az nem érzi, hogy sorsa reménytelen,/Hogy véges, és emiatt boldogtalan.
Igen... Boldogan az tud élni csak,/Ki ilyen, Sorssal-kiegyezett.
Vagy mégsem? Adj választ nekem!/Te is! Te is! S mind, ti boldogok,/Nekem, ki boldogtalan vagyok. (Szeged 1962.december 30.)
Nos?(A választ most se tudom...)
9 megjegyzés:
Vannak ismerőseim, akik tanárként színészi adottságaikat is kamatoztatták. :)
Az utolsó képen mosolyogsz. Jól áll.:)
igen, észrevettem, a képek fele (a makóiak) eltűntek, azon tán többön is mosolygok...de nem jellemző!!! (majd pótlom - most örülök, hogy nem minden tűnt el...)
az nem jó, ha a tanár órán "szinészkedik" (még jó , ha nem, ripacskodik) - mindenestre engem buztditgattak a diákjaim, hogy mér nem jelentkezek ilyen országos, tévés (Ady?) szavalóversenyre pl. - (Ady tanitása közben --- mert hogy ők esélyesnek tartottak volna...) másrészt a diákszinpad (bár az rendezés) jó megoldásnak látszott...)- és különben is leszámoltam szinészi ambiciókkal, maradtam , jóideig szinházrajongó...
Na, azért a ripacskodó meg a természetes tehetségű előadó között vannak árnyalatok.
(A tanítványaid is észrevették...)
hár remélem, de azért a katedrát pláne az az előtti terepet - nem kell sose összetéveszteni a szinpaddal - jól lehet az egész világ az...:)
Jók ezek a képek, mert annyira jellemzőek a 60-as évekre: a hajviseletek, a ruhák mind tipikusak, szóval nagyon klassz. Ilyenkor ismét a gyerekkoromban érzem magam. :-)) Nagyon jó a fürdőruhás képed! (A többi is, csak tényleg kár, hogy olyan komoly vagy rajtuk.)
...dehát olyan ("komoly") is voltam!:(
nem cs aka a képeken...)
(de tán a kor is, vagy nem?)
Ó, én másik ismerőst is látok azokon a szegedi képeken! :) Kár, hogy Flora nincs itt, ő is felismerné biztosan.
bizti felismeri majd ... nem is sokat változott, azóta se...:)
Most, hogy ideértem, megnéztem és azt hiszem, felismertem! (H. A. kedves tanárnőmet, akivel néha e-mailt váltunk, ha ráér, de mindig is nagy munkabírónak ismertem és csodáltam érte, bár gátlásokkal és némi félelemmel töltött el, hogy ennyi elvárásnak én sohasem fogok tudni megfelelni...)
Megjegyzés küldése