A kisgyerekkor ízei ködbe vesznek, mert nagymamám, majd édesanyám is nagyon korán hagyott itt bennünket. Két kép él bennem: az egyik a csörögefánk – nagyi sütötte a kiskonyhában, én mindig beszaladtam érte, és kaptam frissen, ropogósan, porcukorral megszórva. Pillekönnyű volt, azóta se ettem olyat. A másik emlék idején is nagyon kicsi lehettem: ültem a sámlin, kint a porolóerkélyen, és kedvenc desszertemet készítettem (ó, borzadj, mai világ!) cukorral kikevert tojássárgáját. Igen, cukorral; igen, nyersen és még élek ma is. Ráadásul táplálónak is tartották.
(Az első étel, amit később megtanultam főzni, az is a tojáshoz kötődik: tojáspörkölt. Cikkekre vágott keménytojásból készült és főtt krumplival ettük – és ez a menü körülbelül mindent el is mond az akkori körülményeinkről.)
A reggeli tejeskávét ki nem állhattam – a kakaónak, gyümölcsleveknek, reggeli teának a hírét se hallottuk, a tejet magában nem ittam meg /majd csak hatodiktól, amikor bejött az iskolatej, mit tesz a tömegpszichózis/) – úgyhogy valószínűleg vizen nőttem föl. Azóta is pótolom az elmaradt kakaókat.
Rossz evő voltam, emlékszem, ültem az asztalnál és vártam, hogy megegyem, amit elém tettek. Ez különösen akkor tartott sokáig, ha paradicsomleves volt, mert azt még ki is kellett olvasni :)
A főzelékeket, gyerektől meglepő módon, szinte kivétel nélkül szerettem, csak eggyel voltam máig tartó haragban: a sárgarépa főzelék nem lett a barátom. Viszont nagyon szerettem és kedvelem ma is a salátafőzeléket, behabarva, krumplival.
Vágyott csemegének néhány nyalánkság számított: mindenek előtt a Balaton-kocka. Ez nugátos csoki volt, amit emlékeim szerint 20 fillérért lehetett kapni a szomszéd háztömbben lévő édességboltban, de itt a papíron 30 fillér van, ez nyilván áremelés utáni. Fagylaltos sosem voltam, ma is legfeljebb 2 fagylalt/nyár az átlagom; a cukrászsütemények közül a krumpli (marcipános finomság, fülig maszatos lehetett tőle lenni) és a Tátracsúcs volt a csúcs.
Amikor már nagyobb lettem, édesapám nevelési célzattal kitalálta, hogy egyik hétvégén ő lesz az ügyeletes főző, a másikon pedig én. Így étkezésünk a következőképpen alakult: az A héten (ez volt az övé) rizseshúst ettünk (az említésétől is megborzongok), a B héten pedig, az enyémen, paprikáskrumplit. Jól tűrtük :)
Nyáron pedig minden hétvégén lecsót, mert abban mind a ketten profik voltunk.
(Az igazsághoz tartozik, hogy édesapám szívesen és jól főzött, nekem pedig később szakmám is lett, de ez akkor még messze volt.) Azért színesítettük ám mindketten az étrendet, akkor még bőrösen ettük a csirkemellet, ő a bőr alá szalonnacsíkokat ügyeskedett be, és úgy sütötte meg, finom ízt kapott tőle. Én meg tábori krumplit szerettem csinálni, a szalonna zsírján megpirított kolbászkarikák, talán hagyma is, petrezselymes krumpli, meg ami még kéznél volt és az egész még be a sütőbe egy kis időre. Hmmmmmm….
Ha már tábor - ha vizitúrára mentünk, mindig vittünk magunkkal befőttes üvegben előre elkészített rántást, hogy arra ne legyen gondunk. Nem is volt, mert én általában nagyrészét befaltam, csak úgy, kenyérrel a (be)rántanivaló elől.
Ahogy írom, egyre támadnak föl az emlékek, de ahogy az étel elfogy, a mesének is véget kell vetni. Mégpedig valami olyannal, ami, remélem, mindenki kedvére lesz. Ha nagynéha a hegyről be kellett menni a városba, egyetlen volt, ami elviselhetővé tette ezt a nyűgöt: hogy a Kígyó utcai Mézes Mackóban ilyenkor kaphattam egy aszpikos tormás sonkatekercset!
Ezzel még ma is a kedvemet lehet keresni, és még most is elviselnék érte egy cipővásárlást :)
13 megjegyzés:
igen-igen, tojássárgája cukorral kikeverve, épp ma jutott eszembe, hogy majd megirom: este, lefekvés után!, ha még mindig ettem volna valamit, anyukámtól ezt kaptam...(de mostanában nem mernék nyers tojást...)pedig milyen finom és táplásló volt!:)
1. Az a tojáspörkölt nem lehet rossz.
2. Viszont a rántás önmagában, kenyérrel - hát, ilyet még nem hallottam. Lehet, hogy jó, még sosem próbáltam.
3. Bizony, jók voltak azok a Mézes Mackók! Nagy kár, hogy megszüntették.
Tojáspörkölttel életemben egyszer próbálkoztam, az akkor talán 8-10 éves fiam félretolta, és kijelentette, hogy "fuj". Soha nem erőszakoskodtam a gyerekeimmel az evés miatt, de akkor elkapott a harctéri idegesség, és az egészet, ami a tányérjában volt, ráborítottam a fejére.
Aztán sikálhattam ki a tojáspörköltből...
Miért, a rizseshús nem is rossz - már persze ha nem robbantottcsirkével van keverve. A szegedi menzán mindig azzal volt, aminek a lényege, hogy a hús nem volt kicsontozva, ezért aztán több volt benne a csontszilánk, mint a hús.
És a salátafőzelékkel is csak a szegedi menzán találkoztam (híresen rossz volt ott a kaja, tényleg), mégpedig amikor egy hatalmas zöld hernyó volt benne. Akkor a csoporttársaimmal testületileg felálltunk és visszaadtuk a pultra a tálcánkat mindenestül, majd pedig átvonultunk a tejivóba háromharmincért túrós csuszát enni.
tanusithatom, a szegedi menzakaja pont "olyan" volt, azért általában megettük (nemigen volt más...)(hernyóra nem emlékszem, de a salátafőzelék anélkül is iszonyú volt! én abban a tejivóban néha franciakrémessel jutalmaztam magam, -amikor kirugtam a hámból:)
Hát igen, amit csak lehetett, tényleg megettünk a menzán, de az ottani "élmény" örök emlék maradt. :))) Remélhetőleg a mai szegedi egyetemistáknak már jobb menza jut.
A Mézes Mackóban a tormás tekercs mellé francia- és gombasaláta, valamint majonézes töltött tojás és friss, ropogós zsemle is dukált. Mindezt meg tudtam egyszerre enni és utána is nádszál vékony maradtam. Manapság ha rájuk gondolok is rámjön fél kiló...
A rizseshús nem rossz. Én is szeretem.
A Kígyó utcai Mézes Mackóba gyakran bementem, de még gyakrabban a sarki Jégbüfébe. Oda egy bizonyos Pálmalevél nevű cukros gyönyörűség csábított.
Igen, a Jégbüfé még ma is megvan. Rémlik a Pálmalevél is, azt hiszem, máshol is lehetett kapni.
A szegedi piacon találkoztam én is életemben először egy vajalja nevű szürkés-sárgás tetején megfagyott habos valamivel, amit a piacoló nénik zománcos bádogtányérból árultak, a tányér aljára kb. 1-1, centis vastágsáú rétegben belesimítva, negyedelve, nyolcadolva.
Gyüttméntként nem tudtam mi ez, de bátran megkérdeztem, és a néni elmagyarázta, hogy ez a kiköpült vaj alja, liszttel összesütve. Amikor hüledező tekintetemet látta, és hallotta a félős kérdést, hogy és ezt megeszik-e, akkor nevetett a városi lyánykén, hogy meg bizony, lelkem, így ahogy van, finom, kóstolja csak meg!
Köszöntem a megtiszteltetést, de nem éltem vele.
Most már látom, Vackor vízitúrás csemegéjét olvasva, hogy nem olyan szokatlan étel volt ez, mint ahogy azt az én kunsági birkapörköltön szocializálódott elmém akkor gondolta.
bluemoon, kár, hogy nem kóstoltad meg.
:-)
Megjegyzés küldése