Fehér köpenyben

Volt abban az évben négy hónap, amikor nem óvónéni voltam, hanem orvosírnok. Úgy hozta a helyzet, hogy a kerületben éppen akkoriban egyetlen óvónő sem ment szülési szabadságra - mert egyébként az ilyenek helyett dobtak be engem szerződéssel hol egyik, hol másik óvodába - és Anyu, mint afféle anyaoroszlán, beindult és fölhajtott nekem egy orvosírnoki állást a tanács eü. osztályán keresztül. Így márciusban az egyik kerületi körzeti orvos mellé kerültem. Érdekes volt, tetszett a munka, a dokival is jól kijöttem, meg a szakképzett asszisztens munkatársakkal is. Rendelés kezdete előtt sterilizáltam az apparátokat, meg a helyben használatos fecskendőket és tűket - nem volt ám akkor még eldobható injekciós tű, hanem kisebb-nagyobb üvegfecskendők voltak, meg tűk, és ezeket minden nap ki kellett főzni egy e célra szolgáló elektromos szerkezetben. Apparátnak pedig az orvosok hordozható fecskendő- és tűkészletét nevezték, melyeket egy vastag, csavaros tetejű fémtartályba rakva vittek magukkal a táskájukban. Szóval, mire az orvos és a nővér beérkezett, én már mindezt kifőztem és kezdődhetett a rendelés.

De főleg az adminisztráció volt az én dolgom, ezért voltam ott, táppénzes napló, betegkartonok vezetése, receptek fejelése, telefonok, ilyesmi.  Ha jól megggondolom, ezek közül csak a telefonálást nem szerettem, az új és idegen volt nekem (nem, nem mesélem el, hogy természetesen telefon nélkül nőttem fel). Aztán adódtak rendkívüli helyzetek is, például emlékszem egy balesetre, szombat esti rendelés alatt történt (dolgoztunk szombaton is), hogy a közeli közlekedési csomópontban egy fiatal kislányt elütött egy autó. A rendelőbe hozták be, mert mentőt is onnan kellett hívni, de addig is el kellett látni a lábszárán lévő csúnya sebet,  nekem pedig segítenem kellett a doktornak. Nem voltam ájulós típus, és azon kívül, hogy a saját vérvételem közben nem szoktam odanézni (azóta sem), sose volt gondom a vér látványával sem, de azért amikor a lányt behozták, elfogott a frász, hogy most mi lesz. Aztán nem lett semmi, kézreadtam, amit kellett, tisztogattam, kötöztem és még csak meg se szédültem közben. Akkor, tizenkilenc évesen kicsit büszke voltam magamra. De azért amikor a doktor később felvetette, hogy megtanítja nekem az injekciózást (legalább izomba beadni), arra már nem voltam hajlandó.

Még egy eset rémlik fel, amikor egy hétfő délelőtti rendelésen valaki nagyon ki akarta íratni magát táppénzre a hétvégi mértéktelen ivászatot kiheverendő, és a doki ezt előbb halk, aztán emeltebb hangon kereken megtagadta. A pasas még nem volt teljesen józan, ennek megfelelően azonnal felhorgadt benne az indulat és üvöltözni kezdett. Talán emlékszik még valaki azokra a mindenhol előforduló szabványhamutartókra: vastag üveg, négyszögletes, és a talpazatán egy lófej volt a minta. Egy ilyen jó súlyos hamutartó feküdt az asztal sarkán, közel hozzám és a pasas kezéhez, de én csak azt figyeltem, ő mikor nyúl feléje, mert ha azzal fejbevágja S. doktort, akkor jól nézünk ki. Aztán, mivel a vita még mindig tartott, feltűnés nélkül odanyúltam és magamhoz húztam a veszélyes tárgyat, a doktor pedig a következő percben némi rendőrség felemlegetése segítségével végre ki tudta ebrudalni a "beteget" a helyiségből. Emlékszem, utána azonnal áthelyeztük a lófejes hamutartót, nemhogy az asztal széléről, de még az asztalról is levettük.

Aztán június végén elbúcsúztam a rendelőtől, majd pedig felvételiztem az ELTÉ-re - nem vettek föl persze, N. P.,  a nagynevű irodalomtörténész nagyon megsanyargatott a magyar szóbelin -, szeptembertől pedig visszamentem óvónéninek a háromévesek közé. Attól kezdve semmi táppénzes napló, semmi fecskendő, baleset is csak néha, viszont részeg táppénzcsaló még véletlenül se került az utamba.