A „szökő év”, 1992.

Régen rájöttem, hogy kft.-s munkáltatóim nem járnak egyenes úton. Csupán arra vigyáznak, hogy a jog eszközeivel ne lehessen utolérni őket. A cég, mely eredetileg Amerikából „lapra szerelt” hegyi és versenykerékpárokat forgalmazott, rég a csőd szélére került. a cégtulajdonosok tudatosan nem kívántak kikászálódni ebből az áldatlan állapotból, tekintettel arra, hogy a Kft. csak a bevitt vagyonérték erejéig felel tevékenységéért. Ezt a kiskaput nyergelték meg, akik elég hamar felismerték a kívánkozó lehetőségeket, és aztán kezüket széttárva panaszkodtak, hogy: Ja, kérem, nekünk se fizetnek a többi partnerek. Olyannyira nyomorulttá lett a helyzet, hogy az égieket kértem, változtassanak sorsomon. Munkakönyvem utolsó bejegyzése szökőnap:1992. február 29., miszerint munkaviszonyom megszűnt. Olyannyira meg, hogy az utolsó bérem helyett egy 21 sebességes mountain bike-ot kaptam fizetségül. Örült is neki fiam.
Nem annyira én, aki a munkaközvetítőnél kötöttem ki immár másodszor. Feleségem dolgozott, én meg szégyenszemre nem. A segélyezés időszakában (kb. 10 hónapig tartott) a legteljesebb mértékben nélkülöztünk. Úgy éreztem magam, mint Zakariás Benedictusának alanyai: „akik sötétben és halálos homályban ülnek” várva, hogy kiragadtassanak ebből a deprimált állapotból. Magaménak érezhettem az 50. zsoltárt is: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram…” Három lányom kamaszodik, fiam nyolc éves. Mit értenek ebből a helyzetből? Csak ők tudnák elmesélni. Mindenesetre elfogadták az elfogadhatatlant, tengünk-lengünk, a munkanélküli segélyből törlesztjük havonta a Skodát, fizetjük a két cégtől felvett hitelek részleteit, tartjuk valahogyan magunkat az új óbudai panelben.
Ekkor egyik koma – szintén munkanélküli – eljött hozzánk, hogy adjam már kölcsön a kocsi kerekeit, mert most nincs pénze, kocsiját meg le kellene vizsgáztatnia. Szó szót követett, s kiböki, hogy Gödöllőre jár, ahol az egyetemen gazdasági menedzser-képzésen vesz részt. Ha érdekel, kérjem a lehetőséget a Városházán.
Kértem, kaptam.
Újra tanulóbérletem lett, ősztől részt vettem a hasonszőrűeknek szervezett kurzuson, a marketingmenedzser-képzésen.
Már a jelentkezés baljóslatú volt.
A HÉV-en felakasztottam bőrdzsekimet. Nekitámaszkodtam, hogy érezzem: megvan. Egyik megállóban egy szőrös kéz megmarkolta a kabát gallérját, egy mozdulattal letépte a fogasról, és már ugrott is le az induló HÉV-ről. Elfutott a dzsekimmel. Felmértem lehetőségeimet. Ha megállítom a HÉV-et, az nem túlságosan egyszerű ügy. Mire kinyitják az ajtókat, a pasi hetedhét határon túl lesz. Maradtam a helyemen, mert megnyugvással tapasztaltam, hogy igazolványaim, kevéske pénzem ingzsebemben van, az időjárás kellemes, fázni nem fogok, a dzsekim egy helyen szakadt, sokat nem ér. Folytattam hát utamat egy kellemetlen tapasztalattal „gazdagodva”.
Még két dolog tette „szökőév”-vé 1992-t. Az egyik, hogy az IGEN c. katolikus folyóirat újságíró-akadémiát hirdetett, mely lehetőséget megragadtam. Már a hatvanas években nyiladozott grafomániám. Ezt fejlesztette tovább és terelte mederbe Czakó Gábor, aki azóta Kossuth-díjat kapott. Hétről hétre eljártam esténként tanulni, hátha jó lesz valamire. A másik: egy Szentlélek-szeminárium, mely elmélyített, és segített kimászni lelkileg abból a csapdából, melyben vergődtem.
Történt pedig, hogy Czakó Gábor odahívott magához, és igen kedvesen megkérdezte: – Igaz-e, hogy munkanélküli vagy? Igenlő válaszom után tovább firtatta a dolgot: – Vállalnék-e külsőzést a Pestmegyei Hírlapnál? Miért is ne – válaszoltam. – Akkor keresd meg XY rovatvezetőt. Nagy örömmel vettem tudomásul ezt a mutatkozó lehetőséget. Másnap vettem egy PH-t, hogy képben legyek: az illető rovat mikkel is foglalkozik..., ha már egyszer náluk akarok külsőzni. A lapban egyetlen álláshirdetés is volt. Elolvastam: Megfelelő íráskészségű munkatársakat keresünk sajtóelemzői munkakörben… telefonszám. Nem derült ki a hirdetésből, hogy kik keresnek munkatársakat. Valamiféle ösztönzést éreztem magamban: de hiszen ez éppen nekem szól. Feltárcsáztam a számot. Tessék, Miniszterelnöki Sajtóiroda. Rákérdeztem. Jól értem? … és szükségük van sajtóelemzőkre? – Igen, küldjön önéletrajzot, amennyiben úgy érzi, hogy megfelelhet.
Küldtem, megfeleltem.
Közben befejeztem – ha már elkezdtem – a marketing-tanfolyamot is, van róla kemény kötésű bizonyítványom. És elkezdtem dolgozni Antall József sajtóirodájának tanácsosaként. De ez már átnyúlik a következő évre, 1993. elejére.
Ami viszont feltétlenül hozzátartozik 1992-höz. Október 17-én Balás Bélát püspökké szentelték Esztergomban. Ez alkalomra elkészítettem a katolikus diáklap, a Zászlónk paródiáját, egy különszámot, melyet tőlem és a szerkesztőségtől kapott a püspök ajándékba. Az előző éjszaka készített sokszorosított számok már az Esztergomba induló különvonaton elfogytak.
Megjegyzem, a püspökszentelésről színes beszámolót kért az IGEN, de elkészült cikkem helyett Szőnyi Szilárdé jelent meg a lapban, viszont a regnumi Galamb c. lap lehozta. Az élet iróniája, hogy egy évvel később a politikai pártok helyzetelemzését kérte a jezsuita Távlatok c. lap, mely meg ott nem jelent meg, helyette Tomka Miklósé. Viszont az IGEN-nek sürgősen szüksége volt egy elemzésre, így az enyém ott kapott nyilvánosságot.
Ilyen a publicista élete.